第6章

- 6. fejezet –

Miután egy hetet töltöttunk Guangzhouban, izgatottan vártam az alkalmat, mire végre újra visszapakolhatok a szekrényembe, és Luhant ölelhetem. Azonban, a bátyám ajándéka is kíváncsivá tett.
- Miféle ajándékot szeretnél nekem mutatni? – kérdezem tőle, miközben a nappaliban zipzározom ki a bőröndömet, és az összes használt ruhát egy kosárba teszem. Wufan mindeközben az asztalnál ül, és kávézgat.
- Hát, nem tudom, hogy ajándéknak számít-e neked. – motyogja, miközben kissé elmereng. Megragad tekintetem ezen a megfejthetetlen merengésen, így guggolásba tolom magamat és megtámaszkodva térdeimen, nézek fel bátyámra.
- Wufan… Minden rendben? – kérdezem, mire ő felkapja tekintetét és egy gyenge mosolyt erőltet arcára.
- Persze. Mi probléma lenne? Csak egy kollégám. – mosolyog továbbra is, de én átlátok ezen a mosolyon. A képernyőn is mindig megkülönböztettem az őszinte mosolyát a hamiskástól. Mielőtt bármit kérdeztem volna, ő lehúzta kávéját, és a mosogatóba téve sietett az előtérbe.
- Akkor este találkozunk! – szól be, s rám hagyva minden munkát, távozik a házból.
                Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon miért van az, hogy még én se tudom néha kiismerni a saját bátyámat. A saját családomat. Gyűlölök így elmélkedni – de legalább elterelte a gondolataimat Luhanról, és erről az egész kalamajkáról. Anya dolgozni ment, Apa nincs itthon, Wufan pedig szintén dolgozik. Szuper. A hosszú nap mégsem tűnt olyan hosszúnak, hiszen hangos zenehallgatás közben kimostam az összes ruhát, kiteregettem és még arra is volt időm, hogy feltegyek főzni egy kávét.
Végül felmegyek a szobámba, de nem tudok sokat pihenni. Meghallom Wufan hangját.
- Megérkeztünk! – szól fel, én pedig hirtelen ugrok egyet. Elfog a rossz érzés, de azért lerohanok az emeletről, hatalmas vigyorral.
- Hát megérke… - arcomra fagy a vigyor. Az ajtó előtt áll a vigyorgó bátyám, mögötte pedig a szintén elképedt barátja. Luhan.

                Nem tudom hova tenni a dolgot; lebuktam. Nem mondtam el Luhannak, hogy valójában Wufan a bátyám. Ám feltűnik a kettőnk elképedése, hiszen Wufan összevont szemöldökkel pillant rám, majd Luhanra. Elkezd mutogatni közöttünk.
- Ti… Ismeritek egymást? – kérdezi tétován, mire én rávágom.
- Nem! Hogy gondolod ezt? Csak… Csak meglepődtem, hogy idehoztad… Őt. – próbálom keresni a szavakat, melyek a torkomra akadtak. Pont erre a szituációra nem készültem, ahogy gondolom Luhan se. Ó, én bolond! Hát még is hogy sejthette?! Nem hülye, hiszen feltűnt neki, hogy van valami közünk egymáshoz Wufannal, de én lebeszéltem. Megbízott bennem. Én pedig… ilyen könnyedén elhitettem vele mindent.
A kínos csend közepette kínáltam meg őket a lefőzött kávéval; rideg lett hirtelen a légkör, szorongás lett úrrá az egész konyhában. Wufan szája be nem állt, Luhan mosolyt erőltetve arcára bólogatott bátyám minden szavára, én pedig felesleges tevékenységeket folytattam, hogy ne szólítson meg.
- Nem örülsz, hogy egy… volt EXO taggal találkozhatsz? – teszi fel a kérdést bátyám, én pedig összerezzenek.
- Dehogynem. Hatalmas megtiszteltetés… - motyogom, aprót hátramosolyogva. Összecsapja tenyerét.
- Akkor rendben van. Én elmegyek a közértbe, estére veszek valami nasit. Anyunak is be akarom őt mutatni, addig te mutasd meg neki a házat! – osztja ki a dukászt, mire pont nem számítottam. Szólni akartam, ki akartam menteni magamat a felelősség alól, de mire meg tudtam volna magamban fogalmazni a mondatot, Wufan felzavart minket az emeletre, majd heves integetésekbe kezdve lerohant, és becsapta maga után az ajtót. Amint meghallottuk az ajtócsapódást, kínos csend telepedett meg közénk. Ismét.
- Én… - töröm meg a csendet, de Ő nem válaszol semmit. Hirtelen csuklóm közé fonja ujjait, és erőből ránt a mellékhelyiségbe, mi egy személynek elegendő férőhellyel rendelkezik; a nyitott ajtónak nyom, és ideges tekintettel mered rám.
- Még is hogy képzelted ezt?! – emeli fel hangját. Érzem, hogy óvatos, még mindig halk. Talán azért, hogy időben szétváljunk, mikor meghalljuk Wufan érkeztét. Megszeppent tekintettel meredek fel rá.
- Ne nézz így rám Meiling, ez most nem hat meg! Miért nem mondtad el?! – kérdezi, szorítása erősödik csuklóm körül, mire én felszisszenek. Ekkor hirtelen enged kicsit, tekintete egy tized másodpercre megenyhül. Nem akar bántani.
- Én… Luhan, annyira sajnálom!... Hidd el kérlek, én nem akartam, hogy ez így derüljön ki! Annyira szépen kezdődött minden, nem akartam elrontani ezzel… - motyogom. Követelte a választ, még is ignorálja a magyarázkodásomat.
- Nem érdekel, Meiling! Miért csak magadra gondolsz? – kissé eltátott szájjal, kétségbeesett tekintettel nézem őt. Tényleg ekkora féreg lennék? Meiling, csak magadra gondolsz… Igaza van.
- Sajnálom… - motyogom, tekintetem pedig megadja magát. Meghunyászkodva, majd’ kiugró szívvel fürkészem a köztünk lévő alig pár centimétert, a kezünket, ahogy Luhan görcsösen markolja a csuklómat. Most fogom őt elveszíteni.
- Gyűlölöm az olyan embereket, akik még saját maguknak is hazudnak… - töri meg a csendet, mire én felkapom fejemet, és kiismerhetetlen tekintetén pásztázok. Ekkor ragadom meg én az ő két karját, szinte görcsösen.
- Lehet, hogy önző vagyok, de tényleg nem akartam, hogy így derüljön ki! Tudom Luhan, két évig voltatok nagyon jó barátok, főleg most! És hidd el, tényleg napokig görcsöltem ezen az egészen, de annyira tökéletes volt veled minden, hogy egyszerre csak elfelejtettem. Nem mertem egyszerűen… - itt elakadtak a szavaim, hiszen könnyeim utat törtek maguknak. Tudom hogy gyűlöli ha sírok, ezért rögtön letörlöm a könnyeimet pulóverem szárával, majd alsó ajkamba harapva tekintek vissza rá a lehető legőszintébben. De ő kiaraszol előlem, és elenged; Wufan megérkezik, én pedig csak állok a kis helyen, mint valami idióta.

Aznapra bezárkóztam a szobámba; Wufan többször is kopogtatott, hiszen aznap egyáltalán nem vettem magamhoz táplálékot. Zenét hallgattam a szobámban, nyakig betakarózva, és rettegve az elkövetkező huszonnégy órától; Vajon Luhan elmondja az igazat Wufannak? Vajon ki fognak derülni a dolgok? Vajon Luhan szakítani fog annak érdekében, hogy barátok maradjanak a bátyámmal? Azt hiszem, most tettem tönkre mindkettőnk életét.

***

                Másnap megvártam, míg Luhan elhagyja a házat. Hallottam, hogy az ajtó előtt azt beszélték, hogy vajon mi problémám lehet – Luhan persze csöndben hallgatott. Egyrészt, hatalmas kő esett le a szívemről, hiszen ezek szerint nem mondta el Wufannak, hogy kapcsolatban vagyunk… de akkor is nyomasztott a dolog, hogy talán küld egy hosszú SMS-t, mint a filmekben; szakítunk, kész, vége, ne várj többet rám, légy boldog. Rettegek az elkövetkező naptól.
- Luhan eléggé kedvtelen volt tegnap. Történt valami, míg távol voltam? – kérdezi a mellettem ülő bátyám, miközben én próbálom letuszkolni magamon azt a kis tál müzlit, melyet ő készített nekem reggelire. Alsó ajkamra harapok, amint szembesülnöm kell a kérdéssel; két válaszút előtt állok, még is a hazugság felé fordulok.
- Fogalmam sincs, hogy mi történhetett. Én megmutattam neki a szobákat, majd bezárkóztam. Nem akartalak titeket zavarni. – motyogom, de ő csak sejtelmesen hunyorított rám.
- Akkor ma is találkozni fogunk vele, mit szólsz? Ma együtt forgatunk. – mosolyog rám, én pedig kezdem érezni magamban azt az ismét felgyülemlő stresszt, amitől korábban idegösszeroppanásom volt. Ez mind az én hibám, és most meg kell ennem azt, amit főztem.
                Wufan nem bénázott, valóban elvitt a forgatás helyszínére; a díszlet egy hatalmas épületben volt, mondhatni raktárépület; hatalmas volt, egy egész kávéházat fel tudtak benne állítani. A következő jelenet így szólt: a lány depresszív a pasijával való kapcsolata miatt, a srác pedig végül mellette dönt. Én leghátul álltam, Luhan pedig láthatólag feszült lett, amint észrevett engem. A kezébe nyomták a forgatókönyvet, melyet erősen lapozgatva egy részhez érve, elszörnyed tekintete. Nem értettem mit mond a rendezőnek, de a férfi hevesen rázni kezdi fejét a kérdésre; valami történni fog, aminek Luhan nem örül. És ha Luhan nem örül neki, akkor én meg pláne.
                Leültem egy raklapra, miközben egy csésze meleg teát kortyolgattam, és hallgattam a profi színészek előadását, a háttérzenét, ahogy a sminkesek fel-alá rohangáltak a kamerásokkal. Csöndben meghúztam magamat, hogy még véletlenül se zavarjam meg. Milyen kellemetlen lehet az, hogy vagy tíz ember figyel, ahogy próbálod magadat elsírni műkönnyekkel… Borzasztó.
Azonban tekintetem megakad a főszereplő lányon; tökéletes vonalai vannak, kellemes hangja és ha nem volt felvétel, folyton Luhan közelében volt. Mondhatni kihívóan viselkedett a társaságában, sokszor vett fel testi kontaktust vele. Észre is vehette, hogy árgus szemekkel figyelem; vörössé festett ajkai pedig ördögi vigyorrá váltak. Vagy csak a képzeletem szüleménye volt ez a vigyor?
Ahogy gondolkoztam ezeken a lehetőségeken, hirtelen csönd állt be. Luhan és a lány állt egymással szembe; a lány szeme csordultig van könnyel, Luhan pedig megragadja vállát.
- Hát nem fogod fel, hogy szeretlek? – kérdezi elcsukló hanggal a barátom. Mindeközben arra figyelek fel, hogy én is körmöt rágva figyelem a jelenetet; lassan közelednek egymás felé, de Luhan elhibázza. Görcsbe ugrott gyomrom, testem minden szeglete megfeszült a tudatra. Ez egy csókjelenet. - Újra! – szól a rendező, majd Luhan bólogat, megtörli homlokát és tarkóját, majd a mosolygó rúzscica felé fordul. Ismét eljátszódik az előbbi párbeszéd, ismét felé hajol, de elrontja. Ez megismétli önmagát, mire a rendező idegesen csap az asztalra.
- Az Isten szerelmére Luhan, mi a baj?! Miért nem tudod megcsókolni őt?! – kérdezi felemelt hanggal, parancsolóan miközben puffogva gurul közéjük.
- Sajnálom Uram, de… - nem tudja végigmondani a zavarban lévő fiú, hirtelen azt venni észre, hogy a rendező körbepillant, és megakad rajtam a tekintete. Felém mutat.
- Te! Gyere ide! – utasít engem, én pedig hatalmas szemekkel odanézve teszem le magam mellé a még csordultig lévő csészét, s lassan odasétálva pillantok a rendezőre.
- Ez a film egy középiskolás párról szól! Meiling, ha jól tudom, te még csak tizenhat éves, gimnazista szépség vagy… Mutasd meg, hogy kell ezt csinálni! – utasít, mire én letablózok. Sutyorgást hallok a sminkesek felől, mire hirtelen Wufan hangja töri meg a csöndet.
- Még csak tizenhat éves, és… és ő még nem tapasztalt csókot! – hebeg, miközben próbál kiállni értem. Alkaromat kezdem dörzsölni a kellemetlen szituációban.
- Akkor most megtanulja! – csapja össze hurkás kezeit a rendező, mire lassan Luhanra pillantok, ő pedig rám; összeszorítja ajkait, és leír arcáról, hogy nem szívesen tenné meg. Még is érzem tekintetéből azt a meleg bizalmat, melyet nem sugallt a lány felé.