第5章

- 5. fejezet –

               

Luhannak hála, sikerült Apát helyretenni ahhoz, hogy lefektessük őt aludni. Ő szakszerűen ellátta őt, míg nekem Anyát kellett rendbe hozni; reszketett karjaim között, miközben a fürdőben mosdattam meg arcát, és cseréltem át ruhatárát pizsamába.
Kopogást hallok, én pedig engedélyt adva adok szabad utat a… a barátomnak.
- Elaludt. – sóhajtja, majd mellkasa előtt összefonva karját pillant Anyára, majd rám. Kicsit kellemetlenül megborzolja elaludt haját, és Anyához lép, ki a mosdókagylónak támaszkodva nézi őt.
- Tényleg nagyon sajnálom, hogy így kell először találkoznunk… De… - folytatni akarta, de Anya félbeszakítja őt.
- Ne kérj bocsánatot. Ha nem lennél a lányom barátja, már bizonyára tragédiába torkollott volna. Hálásan köszönöm, fiam. – egy szende mosolyt látok tőle a tükörből, én pedig kissé megdöbbenve titulálom, hogy Anya hirtelen megkedvelte. Luhan egy apró bólintással mosolyog rá, majd felém irányul tekintete. Én a kád szélén ülök, ő pedig elém sétál – Anya egyből veszi a lapot, így kimegy és halkan becsukja maga után az ajtót.
- Megsérültél. – felvont szemöldökkel tolja fel jobb kezének mutatóujjával fejemet, állam alatt; így csípi államat mutató- és hüvelykujja közé, s jobbra-balra fordítja fejemet, de én elhúzom.
- Semmiség.  – motyogom. Valóban megszoktam már, hogy Apa sokszor bántott minket – mióta Wufan elköltözött.
- Tudom, hogy mondtad, hogy Apád bántott titeket. De nem gondoltam volna, hogy kés is előkerül…
- Én se. – vágom rá. Nem akarok ebbe belefolyni, jelenleg túl fáradt vagyok ahhoz, hogy magyarázkodjak – Ő pedig ezt látja is rajtam, ezért nem kérdez; csak cselekszik. Hüvelykujjával megtörli kissé feldagadt alsó ajkam szélét, majd apró mosoly jelenik meg arcán, mitől nekem is mosolyognom kell. Az a lélekbehatoló tekintet gyilkolni képes. Először csak egy apró csókocskát kaptam, ismerkedő, mondhatnám félszeg kis csókot. Aztán mélyet sóhajtott, a két kezébe fogta az arcom, és olyan szenvedéllyel vette birtokba az ajkamat, hogy azt hittem ott, menten belehalok a gyönyörűségbe.  Hosszan csókoltuk egymást, majd egy pillanatnyi szünet után újrakezdtük. Nem tudtam gondolkodni, csak az számított, hogy ajka az enyémen van, az elmém csak ezzel az élménnyel volt tele. A csókja lágy volt, végtelenül gyengéd. Mélyen felkavart, a pulzusomat az egekbe lökte. Ártatlan volt, bensőséges, a lelkemet perzselte, ahogy hátradöntötte a fejemet, hogy felfedezzen, mintha most csókolóznánk először. És talán így is volt - valójában. Éreztem, hogy pulzusom miatt szinte majd’ szétrobban dobhártyám. Az első barátom. Az első csókom – és ez mind tőle, Luhantól.
- Ne hagyj itt… - bukott ki belőlem, szinte levegőért könyörögve. Két keze még mindig arcomat fogja, így fonom őket csuklójára. Szemeim könnybe lábadnak, s szinte most tör ki belőlem a ragaszkodni akarás, az elengedés rettegése. Nem akarom Luhant elveszíteni.
- Mondanám, hogy gyere át hozzám… Vagy, hogy itt maradok éjszakára veletek, de… Nem tudom. – bizonytalanodik el. Én csak szorosan átöleltem derekát, arcomat hasába fúrom és csöndben pityergek. Rettegek itthon lenni, rettegek a következő alkalomtól, ugyanakkor félek Anyát itthon hagyni egyedül. Wufannak nem merjük elmondani, hogy Apa miket tesz, hiszen képes bántani őt. Most az egyszer igazat adok Luhannak.
Végül arra a döntésre jutottunk, hogy Luhan hazamegy, mi pedig virrasztunk az éjszaka; Apa természetesen másnap térden állva könyörgött Anyának és nekem, hogy ne hagyjuk el őt, hogy bocsájtsunk meg neki. Anya rögtön rávágta, hogy semmi baj, de én már fontolgatom a rendőrségi feljelentést. Szeretném erről kikérni Luhan véleményét, hiszen katonacsaládban nőtt fel, még is normális felnőtté avanzsálódott.
                - Meiling, szeretnélek elvinni téged valahová. – kelt fel félálmomból Wufan, miközben gyengén tartom a telefont a fülemhez. Összevont szemöldökkel realizálom környezetemet, majd feltolom magamat az ágyból és szememet dörzsölve ásítok.
- Még is hová akarsz engem vinni hajnali öt órakor? – kérdezem nyafogva, de hisztit nem tűrve közölte, hogy alig negyed óra, és a ház elé parkol. Ha pedig Wufan mérges, ott kő kövön nem marad.
Így is volt; csak fésülködésre és öltözködésre volt időm, ugyan is már javában dudált fél hatkor, én pedig mint egy jól nevelt kiskutya, kirohantam a ház elé és bevágtam magamat az anyósülésre; fekete harisnyám melegített, ezen viseltem egy piros, térdig érő fodros szoknyát, fehér galléros kötött pulcsival. Csizmámban melegedett lábikóm, majd bátyámra pillantottam. Szokásos fekete dzseki, fekete farmer, ezeket pedig fehér póló „tarkította”. Elmosolyodtam, hogy még ilyenkor is stílusos.
- Megváltoztál. – bukkan ki belőle, mire én szégyenlősen pillantok rá.
- Hogy érted?
- Csillog a szemed. Ezelőtt soha nem csillogott a szemed… Illetve, sokszor látlak magadban mosolyogni. – húzza száját, majd egyszerűen mit sem törődve vállat von, és szépen elindul az úton. Ekkor merül fel bennem a kérdés, hogy még is hová vihet? Rövidesen megtudom a választ.
                Peking utcái még így is, hajnal tájékában is tele van emberekkel, autókkal; mi pedig nyugodtan utaztunk a másfél órás út alatt. Igazából, én mély álomba zuhantam - másfél hete nem beszélgettem Luhannal, én pedig szükségét kezdtem érezni. Ha nem beszélek vele, olyan… elvonási tünetszerű dolgaim jelentkeznek. Ami azt illeti, hamarosan karácsony – mi pedig Anyával már összepakoltuk a cókmókunkat, hogy útnak induljunk a mai nap folyamán Guangzhouba. Még az indulás előtt szerettem volna találkozni Luhannal, de nem jelentkezett, és nem is válaszolt az üzeneteimre. Csak azt tudtam, hogy minden másodperc, amit vele töltök, csak növelni fogja a később elszenvedett fájdalmat. Mint egy drogosnak, akinek nincs elég anyaga, közeledett a végítélet. Minél többre van szükség most, annál nehezebb lesz, amikor kifogytam a cuccból – mind e gondolatok közben elmosódnak előttem a szivárványhoz hasonló utcai fények, és álomba szenderülök.

- Ébresztő. – rázogatja vállamat bátyám, elég durván. Felmordulok, ekkor észlelem, hogy már nem búg a motor, megálltunk. Wufan kicsatolja a biztonsági övemet, én pedig elgémberedett nyakkal egyenesedek fel az ülésben; a párás ablakot letörlöm, és meglepetésemre egy parkolóban álltunk meg. Mindketten kiszállunk, ekkor csap meg engem a derűs, zimankós tél csípős szele, így szinte reflexszerűen húzom össze magamon a kabátomat. Wufan átsétál hozzám, majd átkarolva vállamat egy hátsó ajtóhoz megyünk, s betérünk egy halványan megvilágított folyosón, minek végén egy lépcső vezet fel; fogalmam se volt, hogy még is hol vagyunk és hova megyünk, így csak követem bátyámat. A lépcsőn felhaladva kinyitja az előtte lévő ajtót, s egy hatalmas terem áll előttem; az alattunk lévő csempén gyönyörűen visszacsillog a lámpákból eredő fény, vörös, újszerű szőnyeg díszíti az előteret; recepció található a bal oldalt lévő ajtónál. Wufan int a biztonsági őröknek, s egy hosszú folyosón végigvezet engem. A falakon híres emberek képei díszelegnek, akik ennél a vállalatnál dolgoznak – tökéletes komforthatást kelt a bámészkodókban, de nem voltam rest, úgy mentem a bátyám után, mint egy pincsi.
Befordulunk balra, s egy hatalmas szürke terembe érünk; a terem közepén fehér állványok, esernyő, fényképezőállvány, fényvisszaverő, s sok egyéb dolog. Előtte sminkelő asztal egy székkel, mi egy U alakú asztal ölel körbe, ezen pedig sorba kiterítve szebbnél-szebb ékszerek, kiegészítők. Egy fotózás helyszínén vagyunk.
- Most megnézheted, hogy hogyan dolgozik a bátyád. – kacsint rám, majd köszön egy hatalmasat a stábtagoknak, kik vigyorogva köszönnek neki vissza. Én pedig olyan meleg fogadtatást kaptam, mint még soha. Mindenki barátságos, mondhatni engem is családtagnak tekintenek az első pillanattól kezdve, min elég sokat mosolygok. Wufan pattant minden egyes szóra, úgy fordult, ahogy a kamera kívánta. Ruhákat cserélt, kiegészítőket pakoltak rá, sminkelték, csábosan nézett. Őszintén, kissé büszke érzés lepte el a lelkemet, hiszen még is Ő az Én bátyám.
A fotós székéből nézhettem, ahogy néha rám mosolyog, ahogy tökéletes pózokkal kacérkodik a kamerának. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, kezdtem kissé unni ezt az egész kalamajkát, így unottan veszem elő a telefonomat; három nem fogadott hívás, Luhantól. Rögtön kinyílik a csipám, s bocsánatért esedezve sietek ki a mosdóba, hol többször is próbálom visszahívni Luhant, sikertelenül. Frusztrált leszek hirtelen, hiszen sehogy se tudjuk egymást elérni – valójában, nem szeretném őt beszabályozni, hiszen még is megvan köztünk a korkülönbség, és még is… híres ember, aki letett valamit az asztalra. Nem fogok fölötte zsémbeskedni, biztosan elfoglalt.
Telefonomat tartva a kezembe pillantok baloldalra, így szembenézve oldalsó tekintetemmel. Az egész női mosdó gyönyörűen szép, teljes alakos, körbevilágított tükrökkel van felszerelkezve. Mindössze négy kabin található benne, kellemes illattal ellepve. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen filmipari vállalatnál ennyire odafigyelnek a komfortos, egészséges érzetért. De akkor is… elgondolkozok a tekintetemen. Így nézhetek Luhanra. Ilyen fiatalon. Ilyen... tapasztalatlanul.

A fotózás után visszasiettünk a lakásunkhoz, s bepakolva a csomagtartóba a cuccainkat, Anyát is felvettük, így én morcosan hátrakényszerültem a hátsó ülésre. Elindulunk Guangzhou-ba, két hétre, egy tanyára. Apát otthagytuk, forduljon magába és gondolkozzon el.
A hosszas, három óra hosszú út alatt sokszor hallani Wufan morgolódását Apa miatt, Anya panaszkodását. Én csak a telefonomba merülök, és elidőzök Luhan neve felett – végül, az SMS opciót választom. Azt biztosan megkapja.
„ Szia. Biztosan elfoglalt lehetsz, ezért nem tudjuk elérni egymást normálisan… Semmi gond nincsen ezzel, teljesen megértem. Azért írok itt, mert akkor biztosan megkapod az üzenetet; Elfelejtettem említeni, hogy két hétig nem leszek elérhető, mert visszautazok Anyáékkal Guangzhouba. Szóval, kérlek vigyázz magadra, és egyél rendesen forgatás előtt. Szeretlek.” – a végén elgondolkozok, hogy valóban le kéne-e írnom ezt a szót… de leírni könnyebb, mint kimondani. Így elküldöm neki; természetesen gyomorgörccsel karöltve várom a választ. Reménytelenül.

***

Létezik az, hogy egy érzés, egy ember, egy szerelem annyira elhatalmasodik a lélekben, hogy végérvényesen birtokba veszi? S aztán az ember többé soha nem tud mást szeretni?  Amikor az ember felébred az éjszaka közepén, és keresi a másikat. Amikor csörög a telefon, és az első gondolatunk az, hogy ő hív. Amikor az egész életünk helyén van, csak éppen nyomorultul hiányzik valaki. Amikor semminek nincs értelme, ha ő nincs velünk. És Ő nincs velem. Nem jelentkezik. Itt vagyok Guangzhouba egy hete, és nem kapok tőle választ. Aggódom. Mi történhetett? – gondolkodok magamban, miközben este a vendégszobában ülök; Wufan és Anya egy ágyban alszik, nekem jutott az egyszemélyes ágy. Az asztal kislámpája feloltva, s hajnali egy óra környékén járunk. Én nem bírok aludni; a földön ülök, hátamat az ágynak támasztom és szorosan átölelve felhúzott térdeimet vizslatom a hatalmas teliholdat, mi a tél tiszta egén annyira tündököl. Bambulok rajta, gondolkozom – valóban jó ötlet kapcsolatban lennem Luhannal? Valóban megéri aggódnia? Én az iskola miatt vagyok elfoglalt, ő pedig a munkájával. A korkülönbség is kicsit közrejátszik – sok dologba nem szólhatok bele. Ő dohányzik. Én nem dohányozhatok, még stressz levezetés miatt se. Az alkohol szóba se jöhet. Neki el kell viselnie, hogy az osztályban összesen hárman vagyunk lányok, nekem el kell viselnem, hogy nőkkel kell szerepelnie egy filmben. Nincsenek vitáink, de sok nézeteltérésünk van, melyeket habár mindketten normálisan tudunk kezelni, érzem, hogy valahogy még is vágja a fát a kapcsolatunk alatt. Hatalmas különbségek vannak közöttünk, még is toleráljuk, mindketten.
Bevonzom a rosszat, az igaz… De az egész gondolkodásomból a telefonom őrült rezgése zökkent ki. Rögtön a készülékhez kapok, s hirtelen egy SMS-t kapok, alig pár másodperce. Szívem hatalmasat dobban; Luhan gyönyörű neve szerepel a telefonomon, én pedig rögtön elolvasom az üzenetet.
„Hiányzol.” – ez az egyszerű, egyetlen szó szerepel az üzenetben. Elmosolyodok, mert melengeti a szívemet. Elmosolyodok, mert ilyenkor hallom magamban a hangját. Elmosolyodok, mert tudom, hogy tényleg így gondolja. Ismét felpillantok az ablakból szüntelenül világító fehér korongra, majd szélsebesen kezdek írni, körmeim kopognak az érintőképernyő felületén.

„ Távol vagyok, az igaz. De nézz te is a Holdra – egy égitestet nézhetünk, egy időben, és egy égitest alatt vagyunk mindketten. Menj aludni, pihend ki magadat.” – küldöm el neki az üzenetet, s egyből a Holdra nézek. Érzem azt a belső melegséget, melyet akkor szoktam érezni, mikor vele vagyok. Biztos vagyok benne, hogy a Holdat nézi. Ő is.