第7章

             

- 7. fejezet –

Luhan szemszöge
...

 Idegesen ülök a személyzeti bejárat ajtajának lépcsőin; lábam idegesen jár, s már a harmadik szál cigarettámat szívom, miközben a második, éppen füstölgő szálat taposom el bal lábammal. Még mindig ideges vagyok, szinte sorra szívom egymás után a dohos, tüdőmben kárt tevő nikotint. Egyszerűen nem bírok együtt élni a gondolattal, hogy Meiling az egyik nagyon jó barátom húga, s mindezt eltitkolta; idegesen túrok hajamba, így szétbarmolva a stylistok által megalkotott „remekművet.” Fehér izompólóban ücsörgök, ráz a hideg, szinte csípi bőrömet. De nem megyek be.
- Még mindig itt ücsörögsz? – üti meg fülemet egy számomra nem éppen kellemes hang. Egy vonallá préselődik szám, környezetemben érzékelem, hogy leül mellém és azt hiszi nem látom, a rátapadó vörös ruhát felhúzza combközépig. Liah volt az.
- Nem szeretem, ha ilyen csöndes vagy. Akkor tudom, hogy bánt valami. – motyogja, majd előre hajol, így pedig látóterembe férkőzik.
- Talán az a baj, hogy nem sikerült megcsókolnod? – kérdezi halkabban, mire rápillantok. Kifújom a rég benntartott füstöt, majd oldalra hamuzok, és jobb kezemet megtámasztom a jobb térdemen.
- Ez engem miért zavarna? – kérdezek vissza, mire láthatólag kissé meginog a válaszban. Jól tudom, hogy Jiah vonzódik hozzám… De engem nem érdekelnek az ilyen kikent macák.
- Nem értem… Ez csak egy egyszerű színészi csók, mi zavart meg? Mikor a rendező odahívta Wufan húgát, akkor… valahogy megváltozott az arckifejezésed. – elmélkedően mered előre, ahogy mutatóujját ajkaira biggyeszti. Próbál elcsábítani, de engem még mindig nem vonz, így csak összeszűkítem szemeimet a füst marásától. Viszont agyam még mindig messze jár; nem tudom elfogadni a tényt, hogy Meiling Wufan húga. Utálom ezt a szót.
- Wufan húga közel áll hozzám. – válaszolok könnyedén, mire kíváncsi pillantást vet felém. Jól tudok hazudni, de sejtésem rögtön beigazolódik;  ez az álnok kígyó rögtön közelebb csúszik hozzám – én pedig nem tudok menekülni, a korlátnak feszül a vállam.
- Akkor… Mi lenne, ha most gyakorolnánk? – hangja suttogássá alakul, jobb keze pedig bal térdemre csúszik; farmeron keresztül is ráz tőle a hideg, de valahogy még is elveszek a tekintetében. Egy ideig szemezünk egymással – látszik rajta, hogy mennyire kíván engem, hogy mennyire „teper” azért, hogy megcsókoljam. De engem nem vonz se a külseje, se a belsője. Még is, csak a tudat vonz… Lehet, rosszat teszek azzal, hogy egy nálam nyolc évvel fiatalabb lánnyal vagyok együtt? Lehet, hogy ki kéne próbálnom a csókot egy velem egy idős, felnőtt nővel? – bűnösnek érzem magamat, hogy ilyeneken gondolkozok. Elfordítom a fejemet, majd ismét szívok egy slukkot, ezt pedig Liah arcába fújom, mitől ő köhögni kezd. Gonosz vigyor jelenik meg a képemen.
- Ezt vedd nemnek. – kuncogok magamban, mire ő puffogva feláll, én pedig felpillantok rá.
- Még is miért nem tudod elfogadni azt, hogy kedvellek téged? Komolyan, száz és egy pasi epekedik irántam! Még a rendező is udvarol, mert hosszú lábaim vannak, szép arcom és gyönyörű alakom! Akkor te miért nem? Miért vagy ennyire elérhetetlen? – kezd bele a szokásos nemkaphatomőtmeg hisztibe, miből nekem untig elegem lesz. Felállok, bal kezemet farmerom zsebébe csúsztatom és elnyomom a cigicsikket a korláton.
- Pont ez a baj, Liah. Könnyen vagy kapható, engem pedig nem érdekelnek az olyan nők, akik ezzel élnek vissza. Maradjunk csak kollégák. Elég nekem a barátom húga. – veregetem meg vigasztaló mosollyal vállát, majd hátat fordítva indulok vissza a szünetem végéhez; reméltem, látni fogom az életem kis szikráját valahol a… bátyja közelében gubbasztani. De sehol senki.

Nagyon monoton hangulatban voltam, így végül a rendező ma Wufannak fordította a figyelmet, holnap pedig rám hárul minden feladat. Egyszerűen elment a kedvem az egész forgatástól, ennek az álnok kígyónak a jelenlététől. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, hiányzott Meiling... Így kissé magamba fordulva próbáltam rendezni magamban a dolgokat; akárhányszor hiányzik, mindig az jut eszembe, hogy mind idáig hazudott. Kettőnk kapcsolatáról csak és kizárólag apám tud, aki habár nem érti, hogy mit kedvelek egy nálam nyolc évvel fiatalabba, megérti, hogy szerelmes vagyok. Mialatt az EXO tagja voltam, nem igazán értékeltem át a rajongók szeretetét – annyit tudtam, hogy minden rajongó szeret. De mindegyik rajongó máshogyan. Egy ember se tud ugyanúgy szeretni, ugyanolyan érzésekkel. Ezt a tagságom ideje alatt nem vettem figyelembe, átvettem a hajtás szellemét, míg nem teljes egészében kimerültem. Elvesztettem az önbizalmamat, nem éreztem magamat értékesnek – s attól a naptól kezdve, mikor meghallottam Meilinget rólam áradozni, akaratlanul is dobbant egyet a szívem. Átértékeltem magamat az új karrierem elején; minden nap kerestem őt a főtéren, de csak azért, hogy megköszönjem a kedves szavait… Azonban a tehetetlenség és a frusztráltság úrrá lett rajtam, és ez a makacs keresés átalakult egy olyan érzéssé, amit sokan úgy hívnak, hogy szerelem… Még magamnak sem akartam beismerni, hogy látni akarom az arcát, a hangját, a koromfekete hosszú haját. Aki keres, az talál. Így találtam meg őt, s lehet más rajongók is ugyanígy lennének képesek szeretni engem… De amit ő képvisel, az több mint rajongás. Végre érzem, hogy szeretnek – nem azért, amit a képernyőn lát. Azért, aki vagyok, hibákkal tele.
                Tegnap derült ki, hogy valójában annak a húga, akit testvéremként szeretek, még is győzött felettem a magány és a hiányérzet. A forgatás alatt nem mert velem beszélgetni, rám se mert nézni. Tudom, hogy nem direkt csinálta, én pedig makacsságomhoz híven húztam még kicsit az időt – Wufannal megbeszéltük, hogy elmegyünk egy közeli bárba, kibeszélni magunkat.

- Mondd csak Luhan, mi volt ma a probléma? Borzasztó letörtnek néztél ki. – kérdezi Wufan, mire én rápillantok. Támaszkodok a kör alakú asztalon, jobb kezembe pedig fogom a martinis poharat, s nagyot kortyolok a kissé keserű italból.
- Túl sok dolog történt velem az elmúlt idő alatt… Még mindig kicsit megvisel, hogy feljelentettem az SM-et, és ott kellett hagyni Joonmyunékat. – válaszolom, próbálom terelni a témát. Wufan ugyanezen ment keresztül, így ez egy nagyszerű takarómódszer lesz. Nem akarok a húgáról beszélni.
Elhúzza száját, és lassan bólogatni kezd. Nagyot sóhajt, s kipillant a hatalmas ablakon, melyből Peking fényes utcáira látni.
- Szerelmes vagyok. – jelenti ki hirtelen, mitől kigúvadnak szemeim. Egy szempillantás alatt eltűnik minden gondom, s hebegve-habogva ülök fel a székemben. Elmosolyodik meglepettségemen, s kortyol a koktéljából.
- Irigy vagyok rád. – tőmondatokban válaszol, mire én összehúzom a szemöldökömet.
- Még is kibe vagy te szerelmes? – értetlenül pislogok rá, mire ő rám pillant. Nem mond semmit, rezzenéstelen arccal bámul; Wufan szerelmes, és irigy rám…
Ekkor hasít fel bennem a felismerés. Lassan elkerekednek szemeim, ő pedig egy félszeg mosollyal pillant italára.
- Csak nem… Liah? – kérdezem bátortalanul, mire Wufan lassan helyeslő bólogatásba kezd. A vér is kifut ereimből, amint realizálom, hogy Wufan ebbe az álnok, pénzhajhász kígyóba szerelmes. Alsó ajkamba harapok, még a víz is kiver, amint próbálok valami mentőötletet kitalálni.
- Tesó, én megértem, hogy szerelmes vagy, hiszen nem az agyad dönti el, hogy ki iránt fogsz epekedni… De ez a lány… - nem akarom befolyásolni, de beszélni se lehet vele. Megtámasztja fejét, és szüntelen mosolygások közepette kezd beszélni.
- Annyira szép, annyira kedves, annyira gyönyörű teste van, és annyira művelt… A stílusa is… Galaktikus. – ernyedő sóhajjal, tág pupillával képzeli maga elé Jiaht, én pedig hajamba túrva próbálok valami ötletet kieszelni, hogy ezeknek semmi közük ne legyen egymáshoz. Ha Jiah rájön, képes lenne csak azért összejönni Wufannal, hogy engem féltékennyé tegyen – illetve, Meilingre is ráharapna, így pedig kiderülne a kettőnk kapcsolata. Nem szokásom hazudni, de most úgy érzem, mentenem kell a boldogságomat.
Hagyom, hogy Wufan leigya magát, hogy egész este róla beszéljen – így néhány információt is ki tudok csikarni Jiah-ról, míg végül rá nem veszem őt olyan egy óra tájékában, hogy hadd vigyem őt haza. Kitámogatom az ajtón, és a hosszú kocsiút alatt kissé bekómál. Most már tudom, hogy hol lakik Wufan – eredetileg. Ami azt jelenti, hogy Meiling se alszik. Ami egy új találkozást jelent, így leparkolok a ház elé és hívni kezdem őt telefonon. Az első csöngés után felveszi.
- Ez gyors volt. – mondom ridegen, mire csak pár másodperc múlva érkezik óvatos válasz.
- Mit szeretnél?
- Hazahoztam a bátyádat. Hulla részeg. Gyere ki, segíts őt bevinni. – akaratlanul is rideg vagyok vele, így rányomom a telefont. Rosszul érzem magamat, hogy ennyire bunkó vagyok vele. Nem sokkal ezután kinyitódik a kapu, s Meiling tűnik fel. Kiszállok a kocsiból, átvágok a kocsi előtt és kinyitóm az anyósülés ajtaját, így Wufant húzom ki a kocsiból; bal karját átvetem vállán, így támasztom őt, Meiling pedig mit sem törődve velem siet bátyjához. Megrémülve fogja két keze közé arcát, engem pedig elfog a mély féltékenység. - Wufan, mennyit ittál?! – kérdezi kétségbeesetten, mire a fiú artikulátlanul próbálja elmagyarázni, hogy mennyi italt vett magához. Elmerengek a lány aggódó arcán; ezért szeretem őt. Annyira gondoskodó tud lenni, hogy néha belesajdul a szívem…
Ő megtámasztja a másik oldalon, így óvatosan visszük be a nappaliba; oldalára fektetjük, Meiling kitámasztja hátát és fejét, betakarja és várunk, míg el nem alszik.
- Köszönöm, hogy hazahoztad… - bukik ki belőle, ahogy alvó bátyját nézi. Rápillantok.
- Evidens, hogy hazahozom részegen a barátomat. – ismét rideg vagyok, amit gyűlölök magamban. Alkarját kezdi dörzsölni; zavarban van, mi pedig így állunk egymás mellett, néma csöndben.
- Én… - fordul hirtelen felém, de nem engedem, hogy megszólaljon. Két kezem közé fogom arcát, s hosszan homlokára biggyesztem ajkaimat, egy vágyakozó billogot pecsételve rá. Nem mond semmit, én se mondok semmit. Mikor elengedem, pisszegve utasítom, hogy bármikor lebukhatunk, így intve hagyom el a házát. Valószínűleg most sikerült megnyugtatnom, és valószínűleg most sikerült tudtára adnom, hogy nincsen köztünk vége.
                Ezekkel a gondolatokkal kocsikáztam haza, lassú sebességgel, Peking télen kihalt utcáin. A város szélén, a gazdag negyedben parkolok albérletem elé. Felsétálva a második emeletre ütöm be a kódot, s lezuhanyozva mászok hatalmas franciaágyamba, miben feküdve most még inkább elfog a magány és a tehetetlenség. Újraolvasom az üzeneteinket SMS-ben, Line-on, és a híváslistát; elidőzök nevének szép írásán, mag nem erőt veszek magamon és tárcsázni kezdem a számát. Általában az első csöngés után felveszi, de most elég sokat kellett várnom. Bizonyára aludt.
- Igen? – szól bele édesebbnél édesebb, álmos hangjával a telefonba. Hirtelen bocsánatot akartam kérni, hogy hajnali fél háromkor hívom őt, de nem bírtam megszólalni, így csak hátamra feküdve, lassan éneklésbe torkollott hangom. A vonal túlsó felén csönd honolt, én pedig tudtam, hogy a kedvenc számának eléneklésével meg tudom őt vigasztalni. Meiling mindig szerette volna, hogy énekeljek neki valamit – de én nem akartam. Elmagyaráztam neki, hogy mióta kiléptem a bandából, nem bírok énekelni, nem csúszik ki melódia a torkomon, mivel eddig éltem. De most érte megteszem, most megnyugtatom gyenge lelkét – ezt pedig halk hüppögése bizonyítja. Tudom, hogy most eltakarja száját, hogy ne halljam, mert tudja, hogy gyűlölöm, ha sír, mert akkor én is gyengének érzem magamat. De most… valamiért boldogságot érzek, ahogy sírni hallom. Akaratlanul is mosoly csúszik arcomra, hiszen tudom, hogy most boldoggá teszem őt. Így pedig én is boldog vagyok.