第11章

- 11. fejezet –

                Csak mereven bambulok magam elé, ahogy lassan eszembe ötlik minden. Felpillantok bátyámra, ki megtörten mereng maga elé, fájdalmas félmosollyal tarkítva arcát.
- Liah öccse ez a Shou gyerek. Azért tapadt rád hirtelen az a srác, hogy információkat csaljon ki rólad és Luhanról. Liahnak. – kezd bele a fájdalmas igazságba; fogalmam sincs, hogy hogyan derítette ki ezeket. De könnybe lábadnak szemeim, ahogy rájövök; Luhan életét kockáztatom a jelenlétemmel.
- Helyettem pedig Lifen kotyogta ki… - motyogom, mire néma csönd áll be a rideg konyhába. Wufan előtt koromfekete kávé gőzölög, előttem pedig egy forró tea. Elveszem Luhan térdéről a kezemet, ő pedig kérdő pillantást vet felém. Üveges tekintettel reagálom le, majd felállok, alattam nyikorog a szék.
- Haza szeretnék menni… - kissé előrebukott fejjel mormogom hajam alatt, majd érzem, hogy Wufan pillant rám. Szintén feláll, de ő óvatosan.
- Kell a gyógyszered? – halkan, óvatosan kérdezi. Én pedig alsó ajkamba harapva török meg; lassan bólogatva kezdem gyűrögetni pulóverem ujját. Hallom hirtelen lépteit,s átkarolva vállamat vezet egészen a bejárati ajtóig. Nehézkes kölnijének illata körbeölel engem kabátjának formájában; a kapucnit fejemre húzza, sálját nyakam köré tekerve tünteti el arcomat a kíváncsiskodó járókelőktől, majd szapora léptekkel vezet ki engem az autóhoz. Kínosan érzem magamat, frusztráltan, ahogy hallom magam mögött Luhan kérdéseit. „Mi történt?” , „Gyógyszer?” , „Milyen gyógyszer?” , „Miért nem tudok erről?” – Ó, Luhan… Hát azt akarod, hogy ezzel is terheljelek?

***

Ösztönösen tudtam, hogy ez a szakadás, amely két hónapja keletkezett a szívemen, egész életemben fájni fog. Mostantól ez is hozzám tartozik. Idővel majd könnyebb lesz - legalábbis így szokták mondani. De engem nem érdekelt, begyógyítja-e majd a sebemet az idő, vagy sem. Egy utolsó féregnek érzem magamat; Luhan minden nap hív telefonon, minden nap küld legalább hat üzenetet. Aggódik. Görcsösen aggódik, és ragaszkodik hozzám – engem pedig felőröl mindaz, ami eddig boldoggá tett. Boldog lehettem harminc napig. Harminc napig nem éreztem azt a feszítő érzést a mellkasomban, azt a gombócot a torkomban, azt a gyomorgörcsöt, melyet mind a családom miatt kaptam. Fel lehet ezt fogni? Ismét egy gyáva féreg vagyok, aki nem képes kikecmeregni a gödréből, hiszen a szárnyalásból szárnytörés lett. Kegyetlennek érzem magamat, megfutamodtam az érzéseim elől – ne értsen félre senki. Meiling még mindig szereti Luhant. De kockáztatni kell. A tét pedig most Luhan élete és jövője. Amikor epekedve vársz egy pillantást, egy mosolyt, egy arcot, egy hangot... és mindez csak ritkán, pillanatokra, távolságtartón adatik meg, és nem tudod, nem tudhatod, mit hoz a jövő, akkor kegyetlen zsarnokká válik a szeretet. Elhatalmasodik benned, és legyőz. Felülkerekedik rajtad. Már nem a barátod, hanem az ellenséged. Felemészti előbb lelkedet, aztán egész valódat. Már nem szépet ad, hanem fájdalmat. Egyre nagyobb és nagyobb fájdalmat. Amit már nem tudsz elviselni.
- Kész vagy? – kopog be szobám ajtaján anya, én pedig összerezdülök hangjára. Lassan lenyomja az ajtókilincset, mi egy kattanással jelzi, hogy nyitva a zár. Bedugja fejét; arca sajnálkozó, mikor meglát engem az ágyon ücsörögve, köröttem vagy száz elhasznált zsebkendővel. A szobám polcai üresek, a ruhásszekrényem a bőröndömbe hajtogatva. Paci úrfi és Panna rongybaba pedig a bőröndömbe szíjazva. Anya léptei visszhangoznak a szobámban, majd lassan leül mellém az ágyra. Bal combom felületét kezdi simogatni, nekem pedig ismét elerednek a könnyeim.
- Sajnálom Meiling, de ez volt az egyetlen megoldás ahhoz, hogy meggyógyulj. – motyogja lágy hangjával, mi habár melengeti lelkemet, a szívem darabokban hever. 
- Nem akarok Kanadába költözni. Nincs ott senkim. – zokogom el magamat, mire Anya gyönyörű szemeiben megcsillannak az első könnyek. Hogy ne lássam, jobb karjával átölel, s mellkasára húzza fejemet; érzem zabolátlan szívverését.
- Míg élek, ez a szív csak érted fog dobogni. Legalább ez az egy, mely életet adott neked. Hidd el, Luhan is meg fog neked bocsájtani. El kell feledned ezeket az ostoba betegségeket. El kell feledned apádat. El kell feledned az összes régi bántást. El kell feledned azt a lányt, aki részese volt az okoknak. Figyelj most kicsit magadra, kérlek… Beleroskadok, hogy így látlak. – csuklik el végén hangja, mitől hangos sírásba kezdek. Már nem gátol semmi, hangos, kislányos bömbölésben lelem vigaszomat. Visszamegyek Kanadába – oda, ahol Wufan kezdte sikereit.

A repülőtérre vezető út alatt gondolataimból kizökkent az ablak szapora kopogása. Hirtelen a fekete gomolyfelhőkből aláhull a kemény eső, szinte nem látni a kinti világot, a fények pedig összemosódnak az esőcseppek versenyzésében. Hideg van. Az ablak párás, én pedig halántékomat nekitámasztom – lehűt, még hidegebbre. Meg se érzem szinte; a motor búg, az eső kitölti a háttérzajt, az utastér pedig csöndes. Ez az én döntésem. Minden szó nélkül hátrahagyok mindent, s a saját életemet kezdem élni – Luhan nélkül. A családom nélkül. Egy új Meilingként.
Épp időben érkezek a becsekkoláshoz; a pekingi repülőtér, mint szokásához híven, tele van emberekkel. Tele van búcsúzkodó párokkal, családokkal, monoton, számomra nem fontos emberekkel. Még is… Akárhány hozzá hasonló fiút meglátok, mindig dobban egyet a szívem. Miért? Miért ilyen kegyetlen a remény? Miért kell ennyire bolondot csinálni az emberből ahhoz, hogy valamennyi vigaszt nyerjen? Minden olyan gyorsan történik, szinte kapkodom fejemet az események tömkelegén – próbálok lépést tartani, de sokszor megbotlok. Muszáj felállni.
- Itt az idő. – ismét kizökkentenek gondolataimból. Megfordulok, s édesanyám és Wufan tekintetével találkozom. Anya rögtön elérzékenyül, és zokogva borul nyakamba; ilyen erős, éltető ölelést soha nem kaptam tőle. Így ölel át minket Wufan is, kettőnket tökéletesen körbeér hosszú karjaival. Úgy érzem, szeretnek. Ez hiányzott az életemből. Ez a melegség, a könnyek, a közös örömködés, szomorúság. Apa nincs itt, rá nincsen szükségem.
- Egyél sokat, ne hagyj ki semmi étkezést, és kérlek vigyázz magadra! – alig értem, hogy mit mond anya. Ahogy távolodok a kordonok mögött, arcát szinte szétmossa a könnyáradat, miközben bátyám erős tekintettel néz engem, és anya vállát karolja. Mindketten tudjuk, hogy mire gondolunk. Kirúgatja Liah-t, Luhant pedig helyre teszi és mindent megmagyaráz neki. A lassú libasorban végül leérünk a földszintre, hol át kell rohanni az eső alatt álló repülőgéphez, onnan pedig felszállni a gépre. Az eresz alatt azonban még is elfog egy különleges érzés; izgalom, még is honvágy. E kettő keveréke pedig hirtelen arra késztet, hogy sprintelni kezdjek az eső áradatában. Mindenkit leelőzve rohanok, esernyő nincsen nálam, így bőrig ázva érek a fedett lépcsőhöz; mélyen meghajolva a biztonsági őrnek rohanok fel, így elfoglalva a hetes számú ülőhelyet. A repülőn szerencsére meleg van, így kényelembe helyezve magamat melegszem a melegített ülésen. Lassan feltöltődik a gép, szinte az összes ülőhely foglalt. Azonban az ajtó még nyitva áll, sehol egy stewardess. De még a kapitány sincs a gépen; citromsárga pulóverem cipzárját kissé lehúzom, a jobb oldalt mellettem ülő fiatal lány pedig rokonszenvesen mutatkozik be nekem. Kedves, így én is az vagyok vele – így beszélgetünk, miközben egy fiatal nő áll az utastér elé.
- Elnézést a kellemetlenségért, de egy férfi feltartja az utazást. Azonnal intézkedünk. – meghajol, mire mindenki egymásra pislog. A bal oldalt ülő rész meglepődve konstatál valamit, miközben az ablakból leskelődik. Néma csend. Az eső szakadása alatt még is kiszűrődik egy éles üvöltés.
- Meiling! Gyere vissza! – rögtön elkerekednek szemeim nevem hallatán, s hogy Luhan üvöltözik. Azonnal kirángatom az övet magam körül, és kettesével szelve a lépcsőket érek le a szakadó esőre. Két biztonsági őr próbálja elrángatni őt a repülő elől, de ő nem hagyja magát; tépi magát a két benga karmaiból, nevemet üvöltözi, néha beleüt az őrökbe. Elcsuklik hangja, szinte már sírásba torkollik az akció, mire én rohanni kezdek és rögtön nyakába vetve magamat engedik el hirtelen a biztonsági őrök. Hátrahőkölve próbál engem megtartani, majd mikor végre sikerül egyensúlyban maradnia, derekam köré fonja karjait és szoros, meleg ölelésben tartva engem a levegőben nem ereszt el. Érzem mellkasomon szívének szapora zakatolását, hogy az ő ölelése még a jéghideg időjárásban is képes felmelegíteni. Bele fogok halni ebbe a távollétbe. Mikor kissé hátrahajolok, ő leereszt a földre és két keze közé fogva arcomat tűri el hüvelykujjával a vizes hajtincseket.
- Itt akarsz hagyni? … - kérdezi halkan, hosszú szempilláin megülnek a vízcseppek – és néhány könnycsepp is. Szívembe mar ez a nézés, ismét azt érzem, mikor az első együttlétünk után éreztette velem azt a görcsös ragaszkodást. Ajkam megremeg, majd ráharapok és kéz kezét megfogva bújok tenyerébe.
- Luhan… Muszáj ezt megtennem. – motyogom, de ő szinte nem hallja a hangos eső miatt. Senki se zavar minket.
- De… De meg tudjuk oldani! Meiling, könyörgöm! Nem fontos a hivatásom! – hebeg, próbál itt tartani. Én pedig mérges leszek, pedig tudom, hogy nem kéne. Nem tudom kontrollálni az érzéseimet, a pánikbetegség lappangása ezt hozza ki belőlem.
- Könyörgöm Luhan, fogd már fel! Ezt mind érted teszem, mert szeretlek! Az a kígyó tönkretenne engem is, téged is! Kérlek, legalább most az egyszer… adj nekem igazat. – csontig fagyott bőrömön végigcsordulnak az első forró könnycseppek, mik érintkeznek az ő kezével is. Elszörnyedt tekintettel néz le rám. Végre felfogja, hogy ezt mind érte teszem. Ismét egyedül marad, nekem pedig nő a bűntudatom. Lecseréltem a számomat, hogy ne keressen. Egy ideig hotelban laktam, hogy ne jöjjön utánam. Mégse adta fel, még is kiharcolta, hogy láthasson. Hát tényleg ekkora féreg lennék?
- Visszajössz hozzám? – töri meg a csendet, mire én nem tudok nemmel felelni. Barna szemei a szomorúságban ülepednek, látszik rajta, hogy ismét az az elhagyatott kiskutya lesz. Nem bírom ezt figyelmen kívül hagyni; karjaim nyaka köré csúsznak, lábujjhegyre állok és egy meleg búcsúcsókot nyomva ajkaira lelek viszonzásra. Nem kaptam tőle még ilyen erős, érzelmes csókot – percekig eltarthat, de mégse.
- Amint meggyógyulok, igen. – suttogom fülébe, mikor utolsó ölelésemet adom neki. Olyan érzéssel, szerelemmel ölel át, mit még nem tapasztaltam. Ekkor ragad el a biztonsági őr; mennem kell. Kettőnk elszakadt karja szinte a levegőben áll, mikor tudom, hogy nincs visszaút. És nem is lesz.

我爱你, 鹿晗。- 美菱。

- VÉGE –

- A főszereplő és az író személyisége, gondolkodása, cselekedetei,
érzései, a főszereplő fiú iránt érzett plátói szerelme,
 pszichés betegségei és a múltban történt eseményei
teljesen megegyeznek. Minden fejezet egy könnycsepp.
Ez az öngyógyítás része.

Köszönöm, hogy megismertetek.
2014.11.25

第10节

- 10. fejezet –

    Eléggé hideg van; éppen fel-alá járkálok a szobában, nem igazán találom a Luhan által szétdobált ruháimat.
Sötét van, még csak hajnal. Az ablakból halványan beszűrődő kopár, sötétes fény ad nekem valamennyi útmutatót a szétdobált ruháim között. Megtalálom a bugyimat, az inget, és a fürdőszobában a melltartómat – ennyi nekem bőven elég. Visszamegyek a sötét szobába halk léptekkel, hiszen akárhányszor megpillantom a mélyen alvó Luhant, dobban egyet a szívem. Az ágy előtt hátat fordítok az ágynak, és a teljes alakos tükör felé fordulva bújtatom egyik lábamat és másik lábamat a bugyiba, így felhúzva magamra. Majd a melltartómat babrálom magam körül; becsatolom, megfordítom és egyenként a pántba dugom a jobb, majd bal karomat.
- Miért rejtegeted előlem a melleidet? Olyan szépek… - valamiért megijedek Luhan hangjától. A tükörből az ágy felé pillantok, így kiveszem, hogy szemét dörzsölve tolja fel magát. Hangja nyomott és fáradt, még is kisfiúsan hangzik nekem. Apró pír jelenik meg arcomon, amit habár nem lát a sötétben, engem éget kívül-belül.
- Fázom. – jelentem ki egyszerűen, még is suttogva, mintha hallanának minket, mintha a négy falnak is füle lenne. Ő kicsit előre dől, így rálátást nyerek kipihent, sima arcára. Elmosolyodok kicsit, majd az ingért nyúlva az ablak felé fordulok, és kicsit elhúzom a függönyt. Miközben bebújtatom karjaimat az ujjába, és lassan gombolni kezdem magamon, kicsit elgondolkozom. Ismét leesett egy réteg hó, könnyedén belepte a tegnap esti keréknyomokat, lábnyomokat. Ilyen könnyen tűnhet el a szerelem is?
Gondolataimba révedve már az utolsó gombot akasztom a lyukába, majd az ágy felé fordulok és visszamászok a Barátom mellé. Még meleg valamelyest a helyem, így nyakig betakarózva fordulok felé; ő az éjjeliszekrényhez nyúl, és ajkai közé tapasztva egy szál cigarettát sokadik próbálkozásra meggyújtja a cigit. Egy vonallá préselve ajkaimat tudatosul bennem, hogy még mindig cigizik, és hogy mellettem. Nincs erőm hajnalban vitatkozni, csak nézem őt, ahogy lehunyt szemekkel szív egy slukkot, és lassan árad ki ajkai közül a mérgező füst. Közben félmeztelenül görnyed, bal kezében a hamutálca. Jéghideg ujjaimmal a feltűnően kidudorodó csigolyáihoz nyúlok, majd mutatóujjamat lassan végighúzom gerince vonalán. Összerezdül, érzem, hogy kirázza a hideg. Nem tetszik, hogy ennyire sovány, hogy ennyire „alultápláltnak” kell lenni ahhoz, hogy megfeleljen az ideáloknak. Sajnálom őt, sajnálom, hogy így kellett végződnie. De talán jobb így.
Miután elnyomja a még füstölgő cigi csikket, a telefonjáért nyúl és megnézi a készüléket; három nem fogadott hívás Wufantól – azt hiszi, nem látom. Rögtön kikapcsolja telefonját, majd mellém dől, és felém fordul. Kócos, fekete buksijával odabújik hozzám, nyakamba erőszakolja fejét, nekem pedig szinte át kell őt ölelnem, hogy kényelmesen feküdjünk. Így is van; két karommal szorosan ölelem magamhoz fejét, ő pedig nyugodtan szuszog nyakamba. Percekig fekszünk így.
- El akartál menni? – kérdezi halkan, kissé rekedtes suttogással. Összevont szemöldökkel pillantok le rá, miközben szüntelenül morzsolgatom hajtincseit ujjaim között.
- Hova mentem volna? – kérdezek vissza, de nem kapok rá választ. Nem értem ezt a hirtelen kérdését. Zavar.
- Hát, ilyen korán öltözni kezdtél. - motyogja kicsit. Nem moccan, csak öleli derekamat a meleg takarón keresztül, néha érzem lábait az enyém köré fonódni.
- Luhan, mondtam, hogy csak azért öltöztem fel, mert fázom meztelenül az ágyban. – hangomból hallatszódik a félénkség. Tegnap este lefeküdtünk Luhannal – nem tudom, hogy mi történt velem. Mindig is annak a híve voltam, hogy egy bizonyos kor után veszítem el a szüzességemet. De most már belátom; nem a kor határozza meg, hogy mikor mit csinálhatsz. Hanem a mentális küszöb.
- Azt hittem, hogy itt hagysz engem… - bukik ki ajkán ez a mondat, ezzel az elhagyatott kiskutya hangszínnel. Hirtelen a szívem akar megszakadni, ahogy így hallom őt. Sötét van, kettesben vagyunk, és úgy érzem, jobban kötődni kezd hozzám azzal, hogy lefeküdtünk. Azzal, hogy egy óra erejéig ő uralkodott felettem, és szinte a tulajdona voltam. Valamiért könny áztatja szemeimet, ahogy így hallom őt. Megtörve. Ennyire kifáradtan, kicsinálva. Ezek a szórakoztatóiparok épségben kapják az embert, és leszívva, lelki roncsként dobják el. Sajnálom Luhant, a szívem szakad meg érte. Hiányolja a barátait, az EXO-t, a régi életét, az erőszakmentes időszakot. Fájdalmas így látni őt, de akinek most a legjobban fáj, az ő. Ha tehetném, levenném róla a terhet, ha tehetném, minden elfeledtetnék vele csak azért, hogy jobban legyen. Észre sem vette, mennyire hiányzott neki ez az érzés; az, hogy tartozik valahová, hogy van helye, hogy olyan emberrel van, aki nagyon jól, aki teljesen ismeri, és mégis úgy érzi, érdemes vele nevetni. Sokszor mondja, hogy hálás az Égnek, hogy velem van. Nem tudom miért. Nem kérdezek tőle semmit, csak érzem, hogy karjaim között megremeg. Kezdem én is érezni, hogy csordultig van a pohár, míg nem felpillant sötét haja mögül; szemei kiismerhetetlenek, kissé nedvesek. Tudom, hogy könnyezett, hogy sírt; csak férfi akar lenni előttem. Összevont szemöldökkel pillantok le rá, de csak egy árva csókot biggyeszt ajkaimra. Aztán lefogta a karomat, és szájon csókolt. Olyan meglepetésszerűen ölelt át és olyan erővel, hogy az első pillanatban csak valami furcsa bénulást éreztem. Az egyik karomat kiszabadítottam, és ösztönös mozdulattal a mellének feszítettem. Aztán hamarosan felismerem, hogy védekezésem nagyon önigazoló védekezés, mert a lelkem mélyén kívánom a csókját és az ölelését. Hamar abba is hagytam a védekezést. Megcsókol és én elzsibbadok. Meg tudom mozdítani a kezem, a fejem is mozog, a lábam is, de az egész testem, az el van zsibbadva. Ilyen hatása van Luhannak, ő pedig élvezi, tudja, hogy az ilyesfajta érintése miatt teljesen kontrollálhatatlan lesz a testem, és hogy nem tudok parancsolni az érzéseimnek. Így kerekedik fölém, a takarómat szinte lerántja rólam; megcsap a hideg, libabőrös leszek tőle, de ő nem habozik. Minden egyes cselekedetével egyre forróbb lesz testem, egyre jobban érzem, hogy liftezik a gyomrom. A hosszas csók alatt lejjebb vándorol, s ingen keresztül is végigcsókolja felsőtestemet, míg nem szeméremdombomra is hint egy eltévedt érintést. Összerándulok, ahogy ismét pulzálni kezdek, ő pedig kissé morgolódva akasztja két mutatóujját a fehér neműmbe.
- Teljesen felesleges volt felöltöznöd… - motyogja, én pedig szinte kábultan pillantok rá, és hagyom magamat, hogy lehúzza rólam a textildarabot, és immáron megfontolva dobja a sarokba.
- Most nem leszek olyan gyengéd, mint tegnap. – jelenti ki nemes egyszerűséggel, bennem pedig szinte megfagy a vér. Már a tegnapi első együttlétem fájt és sajgott tőle minden porcikám, így az első gondolatom az volt, hogy nem hagyom magamat; de amint megéreztem a hihetetlen gyorsaságát, halk nyögést csikart ki belőlem. Lábaimat hirtelen szétfeszíti, és lábaim alatt csípőmet az ágyba szorítva nyal hirtelen ajkaim közé. A fejem alatt lévő párnába markolva szinte tépni akarom az anyagot, de nem jön össze; érzem, hogy mozog bennem nyelve, hogy a gyors nyelvcsapások hirtelen átváltanak lassú, feltérképező mozdulatokká. Tátott szájjal nézem a plafont, tüdőmbe ragad a levegő és megbolondult szívem kalapálása majd’ szétdurrantja dobhártyámat. Csípőm reflexszerűen emelkedne, de ő leszorítja; a tehetetlenség eluralkodik felettem, ahogy rajta is a birtoklási vágy. Izgató a tudat, még is kissé tehetetlenné tesz. Hirtelen átsuhan rajtam az orgazmus első foszlányai, ő pedig egyből veszi a lapot, és egy hangos cuppanással elválik tőlem lent. Lüktet alfelem, lábujjaimmal gyűröm a lepedőt, ő pedig fénylő ajkakkal pillant le rám.
- Még mindig kissé vér ízed van. – mosolyodik el, ez a mosoly pedig kiismerhetetlen. Bágyadtan nézem őt, ő pedig megnyalja alsó ajkát és fölém hajolva szám közé dugja nyelvét, így feltérképez engem. Annyira mohó, annyira telhetetlen – még is édessé teszi ez az egész. Bal térdhajlatom alá nyúlva felnyomja lábamat, majd alsónadrágját letolva kissé felnyomja magát. Erősen merevedő tagján mozgatni kezdi bal kezét, majd ismét, tövig belém nyomja. Ahogy egyre mélyebbre hatol, szája tátva marad, szeme csukva és egyre erősebb, vékony nyögést ereszt ki torkán. Én nem szólok, nem nyögök; ugyanúgy fáj kívül-belül, mint tegnap. A tegnapi szex utáni hegek érzem, hogy felszakadnak, még is valamiért jó érzés kerít hatalmába.

Rám nehezedik súlya, én pedig átölelve őt engedem el magamat, hátát karmolászva hagyom, hogy fokozza a tempót. Szapora, kielégülni vágyó mozgása közepette a szobát bőrünk csattogása, egyforma zihálásunk tölti ki, néhol becsúszik egy-két vékony nyögésem. Belém fojtja a hangokat egy kósza, lágy csókkal, míg nem hirtelen kihúzza magát belőlem, és forró, lüktető tagját hasfalamra nem nyomja. Bal kezével megtámasztja magát mellettem, majd mozgatni kezdi magán kezét, míg nem lassan fehér, krémes folyadék ömlik alhasamra. Eldörzsöli rajtam, majd homlokon csókolva engem nyúl egy zsebkendőért és letörli rólam. Én még mindig szaporán lélegzem, még mindig erősen szúr az alfelem, mozdulni nem merek. Kielégületlenül hagy, fáj a szüzességem elvesztése, és a szerinte „durva” bánásmód. De az még inkább fáj, hogy így vezeti le rajtam a régmúlt okozta sérelmeket, fájdalmakat – az egyedüllétet.

            Így telt el ez a három nap; egymással törődtünk, a három nap alatt legalább hatszor lefeküdtünk. A végén már kezdtem szokni azt, hogy bennem jár, hogy birtokolni akar engem. Nem önszántából teszi, egyszerűen csak így tudja levezetni mindazt a feszültséget és magányt, melyet az elmúlt két évben tapasztalt. Szeretem őt, már a szex miatt is még jobban kötődni kezdtem hozzá. Engem keresnek, Luhant pedig nem tudják elérni se telefonon, se otthon – tudtuk meg a Xiu által kapott e-mail által. De hirtelen nem várt kopogás töri meg a délutáni sziesztát. Luhan megy az ajtóhoz, és a kukucskáló által megdöbbenve véli felfedezni, hogy konkrétan egy falap választja el őt Wufantól.
- Csak tegyünk úgy, mintha nem lennénk itt. – suttogja halkan, elsétálva az ajtótól. Nem törődik vele, de nekem még is rossz megérzésem van.
- Mi van, ha ránk töri az ajtót? – kérdezem vissza, de ő csak legyintve húz el. Hirtelen Wufan ököllel kezdi verni a bejárati ajtót.
- Luhan! Meiling! A picsába már, nyissátok ki ezt a kurva ajtót, vagy berúgom! – üvölti el magát, majd ismét verni kezdi az ajtót, mi szinte beleremeg. Valóban rugdosni kezdi, mire Luhan feldühödve nyitja ki és csapja ki az ajtót. Nem kap választ se kérdést, Wufan elkapja őt a nyakánál fogva és jobbra a falnak vágja őt; elszörnyedt tekintettel nézik egymást, a köztük lévő távolság szinte centiméterekre van. Luhan még se bántja őt, csak tűri.
- Hogy a kurva anyádba képzelted, hogy megszökteted a húgomat?! – köpködik az arcába, mire én rögtön elkapom azt a karját, mivel szorongatja őt.
- Én jöttem el, Wufan! Neki ehhez semmi köze! – üvöltöm el magamat, de ő csak félrelök engem. Ezt Luhan nem hagyja, elkapva a bátyám kabátjának nyakát rángatja meg, így fellökve őt.
 - Semmi okod nincs őt bántani! Ő Xiuhoz ment, miután anyád ellene fordult, és te megverted! Ott találkoztunk teljesen véletlenül, majd Xiu felajánlotta nekünk a házat! – magyarázza el pár tőmondatban a dolgokat Luhan, Wufan még se tud uralkodni magán. Mielőtt ütött volna, hirtelen Luha elé állok. Mereven nézünk egymás szemébe, farkasszemet tartva. Megadja magát. Maga mellé hullik keze, és hátralép párat.
- Miért jöttél? – kérdezem ridegen. Látom rajta, hogy nagyon nem akarja magát türtőztetni. Egy vonallá préselődik szája, majd lekapva magáról a kabátot felakasztja és a konyhába indulva kényelembe helyezi magát. Mi is így teszünk, leülünk vele szembe.
- Tegnapelőtt reggel bementünk hozzád, de nem találtunk sehol. Luhant se érte el a cég, otthon se találtuk, szóval Xiunál kérdezősködtem. Nem akart válaszolni, azt hazudta, hogy nem tudja. De megtaláltam nála a sáladat, az irodájában. – pillant rám, mire felhasít benne a felismerés, hogy valóban ott hagytam.
- Szóval, azért jöttem, mert nem illik elszökni… és habár még zavar a tudat, sajnálom, hogy bántottalak. Xiunak sikerült elsimítania az ügyet, azt hazudta a sajtótájékoztatón, hogy az nem Luhan. Húzott szeműek vagyunk, mindenki egyforma. A kép is pixeles. – magyarázza meg a dolgot, még se borulok előtte hasra.
- Akkor még is mit akarsz? – kérdezi Luhan. Wufan rápillant, láthatólag feszült lesz, ha ő megszólal.
- Habár anya tudott a kettőtök kapcsolatáról, ő se akart ellened fordulni. Egyszerűen bánt, hogy a húgom képes volt nekem hazudni, a régi csapattársam pedig pláne. Kénytelen leszek elfogadni a kapcsolatotokat. – motyogja, de én akkor is ridegen kezelem.
- Nem érdekel a seggnyalás, Wufan. Ugyan olyan vagy, mint apa. Ő is vert. Te is megvertél. Innentől kezdve nincsen miről beszélnünk. Az, hogy nem mondtam el, hogy két éve szerelmes vagyok Luhanba, nem az én hibám. Nem fogok hazaköltözni, kollégiumban fogok lakni. Anyával meg csesszétek meg egymást. – mosolyodok el. Látom arcán a csalódottságot, de ezek után… Nem. Nem fogom hagyni, hogy még a saját családom is megvezessen.
- Azt sikerült kideríteni, hogy ki készítette a képet? – kérdezi Luhan, mire Wufan bólint egyet. Hirtelen fájdalmassá válik tekintete.
- Igen. Liah készítette. – motyogja, mire elkerekedik a szemem. Luhan meg se lepődik.
Mi folyik itt?

第9章

- 9. fejezet –

            Három nyugtatót magamba gyömöszölve vészeltem át a napot, egyedül, otthon. Vártam az ítéletet, már elcsomagoltam néhány pontos dolgot a kis kézipoggyászomba. A tükröm teljesen összetört, a telefonom pedig használhatatlan lett. Mihez fogok kezdeni?

            Már rég sötét van, elmúlt este kilenc óra, mire hirtelen becsapódik a bejárati ajtó. Hirtelen mellkasomba és gyomromba nyilall az ismerős érzés, amitől hirtelen reszketni kezdek, s gombóc fojtogatja a torkomat. Lassan kisétálok a folyosóra, s félig lesétálok a lépcsőfordulóhoz. Anya és Wufan áll nekem háttal, a bátyám éppen lesegíti az anyámról a kabátot és felakasztja. Egyik sem pillant rám, rideg a környezet.
- Gyere le. – szólal meg hirtelen anya, de hangszíne még inkább megingat a szakadékom szélén. Alsó ajkamat beharapva lépek minden egyes lépcsőfokra, mely a halálomhoz vezet. Anya és Wufan leül az asztalhoz, én pedig velük szembe. Néma csönd, egyikőjük se szól; én pedig csak tapasztalom a pánikbetegségem lappangását magamban. Az óra ketyeg, egyre hangosabbnak tűnik. Meghökkenek, mikor Wufan rám pillant.
- Biztos hallottad, hogy milyen hírek keringenek Luhanról… - mintha karót nyelt volna, hangja rekedtesen hangzott. Én összevont szemöldökkel próbálom menteni magamat.
- Én ne… - de nem engedi végigmondani. Hirtelen lendületből feláll, a szék erőből koppan a kövön, Wufan pedig ököllel ver az asztalba, mitől ugrok egyet a helyemen. Elkerekedett szemekkel nézek fel a bátyámra.
- Hogy az Istenbe ne tudnád?! Ne tagadj le semmit! Közöd van Luhanhoz?! – emeli fel hangját, mire belém ragad a szó, mintha belém betonozták volna. Anya nem moccan, se lesütött szemekkel néz az ölébe.
- Kérdeztem valamit! Közöd van, vagy sem?! – üvölti el magát, homlokán és nyakán düllednek az erek, idegei szinte elpattannak.
- Igen, közöm van! – üvöltök vissza, mire ő meglepettségében szinte nem is tud mit mondani. Kész. Bevallottam. Büszkén vállalom előttük, hogy közöm van Luhanhoz. Ahhoz, akit évek óta szeretek. Wufan nem találja a szavakat, hirtelen túr hajába és amilyen hirtelen megfordult, olyan erővel rúgott a székbe, mi ripityára tört.
- Még is… Még is hogy képzelted?! Hogy egy nyolc évvel idősebb sráccal állsz össze, aki híres, és nem mellesleg az én barátom?! Eszednél vagy?! – hadar, nyelve szinte összeakad és köpködi a szavakat. Ekkor én csapok az asztalra, és rátámaszkodva próbálom megértetni vele az álláspontomat.
- Soha nem voltál itt velünk, Wufan! Nem te adtál erőt nekem, hanem ő! – érzem hogy nem fogom tovább bírni.
- Még is mihez kellett neked erő, baszd meg?! Még csak tizenhét éves kis takony picsa vagy! – olyan jelzőkkel illet, amik táncolni kezdenek az idegeimet. Anyára nézek, de ő lesüti szemeit. Nem áll ki mellém.
- Mi az, hogy mihez?! Miattatok vagyok ott, ahol! Pánikbetegség, migrén, szomatizációs zavar! Soha a kurva életbe nem fogod megérteni! – zokogom el magamat, teljesen eltörött a mécses. Nincs itt Luhan, belsőm pedig szinte fohászkodni kezd az Éghez, hogy jöjjön el, hogy segítsen.
- Miért voltál ilyen óvatlan?! – hirtelen anya száll velem szembe. Tudtam, hogy nem fog mellettem állni, tudtam, hogy ellenem fog szegülni. Tudom, hogy félt, mint egyetlen második lányát, és hogy csak az érzés miatt hagyja megtapasztaltatni ezeket, de akkor sem számítottam erre.
Bambulásomból pedig a bátyámtól kapott éles pofon zökkent ki, mitől hármat lépek hátra, meginogva. Anya lefogja őt, én pedig megszédülve próbálok kapaszkodni a pultba. Vérem sós ízét érzem számban, majd elszörnyedt tekintettel nézek a szinte megőrült Wufanra – látom tekintetén, hogy borzasztóan megbánta, de azt is látom rajta, hogy szíve szerint most holtig gyepálna. Arcom ég, felduzzadt – én pedig felrohanok az emeletre felkapni azt, amit már összeszedtem, s magamra zárva az ajtót nyitom ki az ablakot. Miközben könnyeimmel küszködve dobom ki az ablakon a kis kézipoggyászt, én kiülök az ablakpárkányra és a nem túl magas ablakból a hóba vetem magamat; sikeresen érkezem, de nem habozok. Anyáék pillanatok alatt rájönnek, hogy elszöktem; ebből pedig még nagyobb botrány lesz.

            És akkor jön a nagy kérdés; Hová mész, Meiling? Hová fogsz menni, hogy ne keltsd fel az emberek figyelmét? Hogy ne okozz kárt másokban? Hogy ne tedd tönkre mások életét? – érdekes kérdés. Felemésztő. Csak sétálok a főúton, az autópálya mellett; se telefonom, se pénzem. Semmim sincs. Mindent magam mögött hagytam, ami tönkre tett engem lelkileg. Ezek a betegségek… mind miattuk vannak. Az, hogy anyám daganattal dolgozott a hét napból hetet, az, hogy apám nem dolgozott, csak ivott. Az, hogy lelki terrorban éltünk. Az, hogy mindig kipécéztek engem az iskolában. Nesze neked karácsony.
            Gondolataimba merültem; valóban nem volt rá lehetőség, hogy bárkinél is felbukkanjak, ezért egy utolsó próbát teszek; a céghez megyek, ahol Xiu esténként még dolgozik. Körbepillantok az esténként kihalt környéken, majd átmászva a kerítésen indulok a hátsó személyzeti ajtóhoz, ahol Luhan szokott cigizni. Ismét érzem azt a dohos szagot, nekem pedig hányingerem lesz tőle. Még is megkísérlem azt az ötletet, hogy lenyomom a kilincset; meglepetésemre sikerül is az ötlet. Nyitva van, én pedig óvatosan belépek és becsukom magam előtt. Sötét van, a folyosó túlsó végén ég a recepció lámpája. Halkan végigsétálok, majd a hatalmas előtéren körbenézek - sehol senki, így átfutok a másik oldalra, s a stúdió felé indulva megkönnyebbült lélekkel veszem észre, hogy Xiu üvegajtaja mögött ég a lámpa. Halkan bekopogok, majd bedugom fejemet; ő pislogva hátrafordul gurulós székén, majd meghökkenve feláll.
- Hát te még is mit keresel itt? Hogy jöttél be? – kérdezi, majd odasétál hozzám, vállamra téve kezét. Én nem bírom tovább; elsírom magamat, mire veszi a lapot. Tudja, hogy mi történt, nem is kérdez semmit. Csak leültet a kanapéra, és becsukja utánam az ajtót; hangos sóhajtással húzza elém székét. Egy ideig nem mond semmit.
- Remélem tudod, hogy most mire gondolok… - motyogja, én pedig már a harmadik zsebkendőt szétáztatva pillantok fel rá. Xiu tudja a legjobban, hogy mennyit jelent nekem Luhan… Még is, ezzel a lágy pillantással rögtön meg tudja nyugtatni a lelkemet.
- Szakítanotok kell. – fejezi ki magát nyersen és tömörem. Tudtam, hogy ezt szeretné mondani, számítottam rá, még is lelkembe hasít az éles fájdalom. Ez az egy hónap… ilyen gyorsan eltelt volna? Hisz’ annyi mindent csináltam volna vele.
- De Xiu, én nem szeretném feladni! Könyörögve kérlek, találj ki valamit! – hüppögök, még én se értem a saját szavamat; gusztustalanul nézhetek ki felduzzadt arccal, vöröslő szemekkel, szipogó hanggal. Látom rajta hogy sajnál, de nem tud mit tenni.
- Már beszéltem Luhannal. Ő nem a karrierjét nézi, hanem a te biztonságodat. – mire ezt kimondja, kopogtatni kezdenek az ajtón, és Luhan dugja be a fejét. Meglepődve pillantunk egymásra, arcára pedig rögtön kiül az a belefáradt fej, az a félelem és csalódottság. Ismét néma csend ül meg a szobában, ő belép és halkan becsukja maga után az ajtót, mintha bárkit is zavart volna. Xiu és közém lép. Felém fordul, s fejemet átölelve húz magához, így arcomat hasába tudom temetni. Szorosan ölelem át csípőjét, hangos hüppögések közepette markolászom ronggyá pólóját, áztatom őt.
- Hogy nézel ki? Wufan bántott?  – kérdezi halkan, még is remegő hanggal. Nem akarok neki válaszolni, csak szeretném érezni a dohányszagú kezét, ahogy részegítően elvegyül kölnijének illatával.

            Xiu végül megkegyelmez nekünk, és megengedi, hogy pár napig a harmadik lakására menjünk, mit nem igazán használ. A kulcsokat odaadja Luhannak, mi pedig fél óra utazás és csönd után Xiu házát feltérképezzük. Fáradt vagyok, kimerült és hisztis. Nem nagyon szólok hozzá, pedig ő próbál szóra bírni – de én elvonulok a fürdőszobába rendbe szedni magamat, hogy ne ilyen ramaty arccal lásson engem. Xiu fürdőszobája tágas, alig használt. Hófehér, makulátlan csempén sétálok egészen a szoba negyedét betöltő teljes alakos tükörhöz. Szinte meghökkent a magam látványa; soha nem láttam még magamat ennyire leamortizálva; az arcom jobb oldala kissé meg van dagadva, szám sarkán egy kis hegesedés található. Szemeim vörösek, megduzzadtak. Alatta táskák éktelenkednek. Arcom sápadt, kezem pedig még mindig remeg. Hangos sóhajtással indítom meg a sarokkád vízét, majd a polcon található vanília illatú fürdőolajjal megspékelem a forró vizet. Hajamat kifésülöm, felfogom kontyba és végül levetkőzve ülök a kádba, melynek tűzforró vizétől teljesen kiráz a hideg; remegek még az elején térdeimet átölelve, szokom a meleget. Néhányszor elsírom magamat, ahogy azt hiszem, minden az én hibám. Ekkor nyit be hirtelen Luhan, mire én összerezzenek, és még jobban összehúzom magamat, nehogy meglásson valamit. Pislogok rá, ő is hirtelen értetlenül néz rám.
- Izé… Hoztam törülközőt, ha… Ha nem baj. Ing is van, hogy... hogy tudj mit felvenni. Az enyém. – szaporán pislog, hosszú szempillái rezdülnek minden mozzanatra. Zavarában megvakarja tarkóját, majd gyorsan leteszi a textildarabokat és kiiszkol, becsukva maga mögött az ajtót. Én ezután már nem bírok relaxálni, kimászok a kádból és alaposan megtörölközve állok a tükör előtt, és magamhoz mérem az inget; épp hogy a combom közepéig ér, így muszáj visszavennem a fehér neműmet. Így is teszek; már vagy negyed órája lehetek a már hideg fürdőszobában… még is feltűnik, hogy arcom még mindig pirospozsgás. Félénk vagyok kimenni így? Lehet. Nincs vita, muszáj kimennem, így törülközővel a még nyirkos, kibontott hajamat dörzsölgetve megyek a hálószobába; ő éppen felhúzta a tiszta ágyneműt, én pedig nem zavartatva magamat sétálok a tükör elé. Valójában én is borzasztó zavarban vagyok, de egy mosollyal titulálom, hogy többször lábaimra néz, és tarkóját vakargatja. Többször is észrevettem, hogy ha zavarban van, akkor a tarkóját vakargatja. A köztünk lévő csendet a TV halk zaja tölti ki, viszont engem is kizökkent az ő rámenőssége; hirtelen lekapja magáról felsőjét, majd eldobva azt a sarokba gombolja ki farmernadrágját. Elmerengek testén, kis pír is szökik arcomra; mikor arcára nézek, ő a tükörből néz engem. Szégyenkezve kuncogok fel, kínos volt az előbbi szituáció; összehajtva a törülköző teszem a radiátorra, majd bemászok a franciaágy friss szállodaillatába, nyakig húzva a takarót. Először fogok Luhannal aludni, először vagyunk kettesben e téren. Melyik fiatal lány ne izgulna?
            Végül az alvás mellett döntünk, egyikőnk se szeretne TV-t nézni, hiszen csak sokként érnének minket a pletykák. Lekapcsolja a lámpát, jó éjszakát kívánva egymásnak fekszünk a számunkra tökéletes pózban, sötétben. Én hason fekszem, karomon pihentetem fejemet. Még is elgondolkozok; nem hiszem el, hogy így… tudunk egymás mellett feküdni. Eljátszom a gondolattal…
- Alszol? – töri meg az éjszakát suttogása. Én csak egy gyors hümmögéssel válaszolok, hogy nem. Hallom, hogy mocorog mellettem. Vár.
- Nem félsz? – kérdezi halkan, mire ráncolni kezdem a homlokomat.
- Mitől félnék? A szörnyektől? Nem vagyok már gyerek… - motyogom kissé értetlenül, mire hallom halk, kissé játékos kuncogását.
- Hát… Attól, hogy megérintelek. Így. – amint ezt kimondja, keze hirtelen végigsiklik csípőmtől egészen fedetlen combomon át a térdemig. Hirtelen kipattannak álmos szemeim, és szaporán pislogok a sötétségben. Amilyen gyorsan csak tudom, felkapcsolom a mellettem lévő halvány fényt adó éjjeli lámpát, és hátamra gördülve pillantok fel a hirtelen felettem könyöklő fiúra. Csak néz, még a zuhanyzástól kissé csapzott haja lóg szemébe; még is, valamiért kiismerhetetlen most a tekintete. Semmi mimikája, csak néz, mint egy bábu. Görcsbe rándul gyomrom, amint nézzük egymást, centiméterekre egymástól; de tekintete hirtelen ajkamra vándorol, és jobb kezével, mellyel támaszkodik, hüvelykujjával megsimítja a heget. Egy vonallá préselődik szája, majd ismét rám néz és simogatni kezdi fejemet. Így már… nem félek tőle annyira.
Nem olyan csók volt, mint először, nem az az éhes, vágyakozó, kétségbeesett csók. Nem hasonlított egyetlen csókra sem életemben. Olyan lágy volt, akár egy csók emléke, olyan óvatos, mintha csak az ujjaival simította volna végig az ajkaimat. A szám kinyílt és mozdulatlanná vált. Nagyon csendes volt, suttogás, nem kiáltás. Keze megérintette a nyakamat, a hüvelykujja az állkapcsom alatti bőrhöz simult. Nem azt mondta az érintés: több kell. Azt mondta: ezt akarom. Ezúttal viszont senki sem zavarhat meg bennünket, csak mi magunk. A bizsergető érzés egyre erősebb lesz, a mellkasomból szétárad a testemben, végig a karomban, a lábamban, míg végül már minden porcikámat elönti a forróság. Nem tudok betelni a csókjaival, egyre jobban vágyom rá, hogy folytassa. Azt hittem, jól ismerem az éhség természetét, de ez a fajta éhség egészen más… Ezek az érzések furcsák, alfelem is hirtelen pulzálni kezd tőlem. Érzem, hogy belemosolyog a csókba.

- Felizgultál? – kérdezi halkan, rekedtes hangon. Összevonom szemöldökömet, miközben pilláim elnehezülnek hangjára, az érzésre. Ajkam résnyire nyitva, végül erőt veszek magamon és felpillantok rá; ekkor realizálom, hogy alhasamat simogatja tenyerének teljes felületével, hogy alfelem folyamatosan bizsereg, így combjaimat szorítom össze. Hirtelen elvörösödök, ő pedig szélesebbé formálja vigyorát.
- Felizgultál. – jelenti ki, én pedig vöröslő arccal forgatom szemeimet. Megtalálja újra számat, és amikor megcsókol, hallom artériáim vad dobolását a fejemben. Akárha szédület mélységébe merültem volna hirtelen, benne és önmagamban: kettőnk tengerében. Játékossá kezdi formálni a csókot, míg nem bal térdét térdeim közé helyezi, így nem tudom összezárni lábaimat. Sikerül szétfeszítenie lábaimat, így teljes súlyával lábam közé helyezkedik. Szinte rögtön görcse ugrik testem, amint megérzem magamhoz feszülni valószínűleg kemény tagját, mi alsónadrágon keresztül is jól érezhető. Hirtelen takarom el arcomat, ahogy felkuncogok szégyenlősségemben, de ő bal kezével összefogja két csuklómat, és fejem fölé szorítva hajol nyakamhoz; rázni kezd a hideg, amint megérzem hideg ajkait kalandozni nyakamon, artériám közelében, kulcscsontomon végighaladva. Néhol megejt egy-két kellemesen fájdalmas szívást, míg nem elengedi két kezemet, és kigombolja a rajtam lévő ingjének az első gombját. Amint halad a gombok szabaddá tételével, az egyre fedetlenebbé váló jobb mellemet kezdi csókolgatni. Az első halk, akaratlan sóhaj csúszik ki torkomon. Már nem szégyenlősködök előtte, büszkeséggel tölt el, hogy Luhan ezt mind miattam teszi, hogy mind miattam érzi, és hogy ő akarja ezt a leginkább. Teljesen megbízom benne, sodródok vele az árral; körbecsókolja mellbimbómat, majd szájával kezdi kényeztetni mellem teljes felületét, míg nem jobb kezével pedig hirtelen fehér neműmbe nyúl, s kicsikar belőlem egy erősebb nyögést. Csuklóját szüntelenül mozgatva lazít el engem, én pedig érzem, hogy egyre többet és többet akarok, míg nem feltolja magát térdelésbe, és letolja alsónadrágját. Engem is megszabadít a rajtam feszülő bugyitól, majd az éjjeliszekrényben kutatva keres valamit; előhúz egy kis fóliacsomagolást, minek végére ráharap, és az elszakad; kihúz belőle egy műanyag gyűrűt, ezt pedig felgörgeti tagjára. Pironkodva pillantok rá, ő pedig mosolyogva helyezkedik vissza felém, fejem mellett megtámaszkodva. Homlokon csókol, majd ajkon.
- Engedd el magadat. – suttogja, majd egy meglepően nyugtató, lágy csókkal karöltve tolja magát belém, nem könyörülve rajtam, teljes tagjával belém temetkezve. Körmeimmel hátába vájok, egy fájdalmas nyögés hagyja el számat.
Megtörténik. Megfeledkezünk végre a világról. Csak mi vagyunk. 

第8章

- 8. fejezet –

            Luhan tudtomra adta, hogy nem fogja egykönnyen feladni a kapcsolatunkat, s ezért borzasztó nagy hálát adtam az égnek; megbocsátott, hiszen átlátta a helyzetemet. Természetesen néha elfog a gyomorgörcs, de úgy érzem, sikerül még egy kicsit titokban tartanunk a kapcsolatunkat. Ezt elmeséltem az iskolában Lifennek is.
- Ezt mind neked köszönhetem… - motyogom halkan, miközben a hosszú ebédszünetünk felénél járunk. Az étkezde csordultig van diákokkal, mindenki tálcát tart libasorban; mi pont elkaptuk az utolsó kétszemélyes asztalt a sarokban, így megnyugodva lustálkodunk az ebédünk felett. Lifen szalvétával törölgeti ajkát, majd gondosan összehajtva a papírdarabot, mosolyogva teszi a tálca mellé.
- Igazából, a menedzser kérdezte meg, hogy mi a neved. Én nem mertem volna magamtól odamenni. Itt az alkalom, hogy boldog legyél. – kacsint rám mosolyogva, én pedig feltétel nélküli bizalommal mosolygok rá. Folytatjuk a csöndes ebédelésünket, én néha ránézek a telefonomra, mire Lifen hirtelen megtöri a csendet.
- Itt jön… - értetlenül vonom össze szemöldökömet. Körbepillantok, mire egy magas alakot vélek felfedezni, ez az alak pedig felénk sétál. Lifen megigazítja haját, majd fejét megtámasztva pillant fel a mellettünk megálló fiúra.
- Szia, Shuo. – köszön neki Lifen, pirospozsgás arccal. Én felpillantok a sármos fiúra, ki egy egyszerű bólintással üdvözli, majd felém fordul.
- Te vagy Meiling? – emeli fel szemöldökét, mire én szapora pislogások közepette veszem ki szemem sarkából, hogy Lifennek nem tetszik a srác kérdése. Egy félénk bólintással adom tudtára, hogy valószínűleg engem keres, mire széles mosoly húzódik arcára – arcgödröcskéi szinte táncolnak rajta. Térdén támaszkodva hajol le hozzám, s udvariasan kezét nyújtja.
- Shuo vagyok. Sokat hallottam rólad. – sötét szemei mögött rosszat is és jót is érzek; belső melegség áraszt el a közelében, valami belső jajveszékelés…

***

            Így ismerkedtem meg Shuo-val; majdnem mindennap sikerül több időt is együtt töltenünk, szinte bátyámként tekintek rá. A társaságában olyan szabadnak, olyan… gondtalannak érzem magamat. Ez alatt a pár nap alatt egy olyan barátot találtam az ő személyében, akiben Lifen mellett feltétlen megbízok. Mivel Lifent ismerte meg először, ezért rám is kíváncsi volt – én pedig próbálom őket összeboronálni, kisebb-nagyobb sikerrel. De Luhannal kapcsolatban még mindig óvatos vagyok…
- Még mindig nem mondtad el, hogy ki a barátod. – ugrik mellém Shuo hatalmas, játékos vigyorral a képén. Éppen igyekszem ki az utolsó óráról, de ő gátol. Feszült vagyok, Luhan kint vár rám. Zavar a jelenléte, hiszen neki most éppen randiznia kéne Lifennel.
- Senkire se tartozik, ne haragudj. – válaszolok könnyedén, ahogy táskámat az egyik padra teszem; szürke szövetkabátomat magamra gombolom, fekete kesztyűmet felveszem, és piros sálam marad utoljára; de kiugrik szívem, mikor Shou hirtelen felkapja a táskámat, és futni kezd vele. Elkerekedett szemekkel nézek utána.
- Shuo! – üvöltök, de ő csak röhögve provokálja magát. Kirohan az aulából. Páran ránk néznek, én pedig utána futok, ki az udvarra; három lépcsőrészen keresztül futok le utána üvöltözve, kifáradva, mire meglepetésemre egy magas alak kapja el Shuo karját.
- Azt mondta a hölgy, hogy tedd le a táskáját! – ismerem fel az ismerős hangot. Luhan volt az; kigombolt, barna szövetkabátban. Száját szürke körsála takarja, arcán pedig egy sötét napszemüveg pihen. Shuo lihegve néz farkasszemet vele, majd lassan átnyújtja a táskát, én pedig óvatos léptekkel indulok meg feléjük.
- Még egyszer meg ne lássalak a közelében… - morogja sáljába, tisztán és jól érthetően, majd ezzel a lendülettel el is kapja karomat, és Audijához kísérve nyitja ki nekem az anyósülés ajtaját, így megbújhatok az elsötétített ablak mögött. Mikor becsukja az ajtót, még utoljára Shuo-ra néz, és átsiet a másik oldalra; én pedig melegedek a motor búgása közben. Amint beszáll, rögtön a gázra tapos és hangos fékcsikorgások közepette indulunk el; Shuo rideg tekintete lyukat égetett testemben, egyszerűen nem tudom elfelejteni azt a… „Tudtam…” tekintetet.
- Erre tényleg nem volt szükség. Mindenki minket nézett… És ha lebukunk? – óvatosan fordulok Luhan felé, de ő csak merev állkapoccsal figyeli az utat. Csak akkor volt hajlandó válaszolni nekem, mikor végre megállt a forgalom.
- Mit gondolsz, majd elnézem, hogy a táskáddal rohangál ez a kis szaros? Ismered? – emeli le arcáról a napszemüveget, mi azt a célt szolgálta, hogy ne ismerjék fel. Pupillája tűhegynyire szűkült barna szemeiben, én pedig kissé megszeppenem.
- Igen… - nem akarok neki többé hazudni, ezért bevallom neki az igazat. Egy vonallá préseli száját, majd összehajtja a napszemüveget és a műszertartóra dobja. Csönd honol közöttünk.
- Nem akarok olyan pasinak tűnni, aki ilyen kis mitugrászokra féltékeny. – hangja érezteti velem, hogy valóban szeret, és hogy meg szeretne védeni. Most nem szeretnék ebbe belefolyni, hiszen a kibékülésünk óta most tudunk normálisan eltölteni egy délutánt. Térdére téve kezemet mosolygok rá.
- Szeretem mikor ilyen vagy. Egy hónapja csináljuk ezt az egészet, már semmi sem akadályoz. – nyugtató mosolyt küldök felé, ő pedig hosszas hezitálás után veszi le a kormányról a kezét, s a térdén pihent kezemet illeti egy lágy csókkal.
            Az egész délutánomat rááldozva is kevésnek tűnt. Étterembe jártunk, moziba mentünk, meglátogattuk a szüleit és az anyukámat is, majd végül este átmentünk hozzá. Nem jártam még Luhan lakásán, de nem is bántam még meg. Gyönyörű albérlet; minden hófehér, modernizált bútorzattal. A kellemes melegre hivatkozva felakasztom a kabátomat, és elmerengve az objektumok szépségén, vezet a konyhába. Miközben összedob kettőnknek valami enyhe vacsorát, én felülök a tűzhely mellett lévő konyhapultra, s lábamat lóbálva nézelődök, krumplit rágcsálok. Néha fenékbe rúgok, néha egymást provokálva nevetgélünk, míg nem elkapja a bal bokámat, és majdnem lehúz a pultról. Jajveszékelve kapaszkodok a pultba, azonban jelzett a sütő. Luhan egy pillanat alatt összedobott egy kétszemélyes vacsorát, utunk pedig folytatódott a széles, hófehér bőrkanapéjára. Egy utolsó filmre áldozzuk időnket, de már a film felénél elkalandozott jobb combomon bal keze. Az egész nappaliban sötét volt, csak a TV világította meg a szobát; Rápillantok, ő engem néz, míg nem rájövök, hogy mit akar. Lehunyom a szemem, ahogy szája finoman, alig érintve simul az ajkaimra. Óvatos, csókja tapogatózó, bátortalan, várja válaszom, várja, hogy akarjam én is. Megfeszülök a vágytól, szám válaszol az övének, félig elém hajol, testemnek simul, nyelvem moccan és nyomban rátalál az övére. Lassan, élvezettel csókol, számat ízleli, nyelve a nyelvemet simítja, ajka mézédes, elmerül bennem, számba sóhajtja a vágyát, a várakozás semmivé válik, már csak múlt... Ha eddig azt gondoltam, a hangja elképesztő, mert csendbe burkol, ha azt hittem, felülmúlhatatlan, ahogy az érintése élettel tölti meg a bőrömet, nos a csókja... a csókja nem is evilági.
Percek telhettek el úgy, hogy szinte súlyával nyom le a kanapéba. Két csók között a fejem alá húzza a kanapé egy kemény párnáját, s ismét visszatér ajkaimhoz, mik szinte vöröslően pulzálnak az érzésre. Felforrósodott keze végigsimít bal combomon, majd fentebb haladva benyúl ingem alá, így derekam oldalát cirógatva. Hirtelen eszembe hasít, hogy hová fog ez fajulni, ha így folytatjuk – ezért megfogom kalandozó kezének csuklóját.
- Baj van? – morogja kissé rekedtes hangon, ahogy eltávolodik ajkamtól. Kissé összevonom szemöldökömet, ő pedig rájön, hogy én még nem állok készen se testileg, se lelkileg. Tudja, hogy bízom benne, tudja, hogy ha úgy alakulna, az életemet is rábíznám… De a szüzességemet még szeretném kicsit magamnál tartani, legalább két évig. Tudja, hogy kissé elsieti a dolgot, ezért egy hosszú homlokcsók után felhúz engem, majd a filmet egy fél órás kihagyás után újra folytatni kezdjük; átölel két karjával, így pihenek a testére dőlve. Hirtelen elfog a bűntudat, hisz még így is hallom, ahogy kalapál szíve – de vigasztal is, hiszen mind miattam.
Kicsivel később kikísér engem az albérlet kapuja elé. Felé fordulok, megigazítja rajtam a sálat és a sapkát, majd egy hosszú, lágy csókot adva ajkaimra köszön el tőlem.
- Vigyázz magadra. Hívj, ha hazaértél! – dorgál kissé, mire én hevesen bólogatva fordítok hátat.

Nem tud nagyon kiszökni hang a torkomon, mióta… majdnem megtörtént közöttünk az első szexuális... valami. Lehet, én vagyok maradi, de még szeretnék szűz maradni – ezekkel a gondolatokkal tartottam haza, s fel se tűnt, de a háromnegyed órás út pár perces lett hirtelen.

            Másnap, azaz szombaton elég későn ébredek ahhoz, hogy már tízóraizni tudjak. Elnyammogva magamban húzom ki párnám alól fehér telefonomat, de valamiért felébreszt ez a sok nem fogadott hívás jelzés. Összevont szemöldökkel ülök fel az ágyon, majd megnézem; harminckét Luhantól, tizenhét Wufantól és nyolc anyutól – Lifen öt hívását pedig már meg se merem említeni. Nem értem, hogy mi történik hirtelen. Azt se, amit Lifen küldött SMS-ben; egy link. Megnyitom. Amint telefonom végre betölti a link teljes oldalát, hirtelen kihagy a szívem egy ütést, érzem, hogy sápadtság veszi uralma alá testemet, és reszketni kezdek, mint a nyárfalevél. Egy pletykaoldal cikkje: A volt EXO tagnak, Luhannak barátnője van?!
… s mellé csatolva az éjszaka elejtett csókunk, alatta pedig egy monogram. Z.L.
Hosszas gondolkodásomból ijedten riadok fel, amint őrülten rezegni kezd a telefonom. Luhan az, én pedig rögtön elcsúsztatom a „Felvesz” gombot.
- Mi ez a cikk, Meiling?! – üvölt a telefonba, én pedig hebegve-habogva kelek ki az ágyból.
- Miért engem üvöltesz le?! Most keltem fel, alig pár perce! Te hívogattál, anya, Lifen és Wufan! – emelem fel a hangomat, mintha előttem állna és veszekednénk. Hallom a vonal túlsó oldalán, hogy mély lélegzetet vesz, majd kifújja.
- Rendben. Figyelj ide. Nem tudom, hogy most mi fog történni, Xiu megpróbálja elsimítani az ügyet egy kis interjúban. Ha ez se sikerül, akkor… - nem várom meg, míg befejezi, közbe vágok.
- Akkor ugyanúgy folytatni fogjuk! Ki fogok melletted tartani, hívjanak bármekkora rongynak! – már korábban is tapasztalta ragaszkodásomat, de még csak most mutatom meg fogam fehérjét. Most állok a szakadék szélén, most vagy megingok az egyensúlyomból, vagy pedig sikerül megmentenem magamat. Magunkat.
- Könyörgöm, Meiling… Kettőnk közül téged kapnának szét a riporterek, az emberek és a családod… - hangja megremeg a vonal túlsó felén, emlékeztet, hogy neki van igaza. Elérzékenyülök, könnycsatornám majd’ szétrobban. Rettegek, főleg, hogy Luhan is retteg. A köztünk beállt néma csönd után megszakítom a vonalat, ő pedig nem próbál meg újra hívni. Hálás vagyok Xiu-nak, ha sikerül elsimítania a dolgokat, de jelenleg jobban aggaszt anya és Wufan reakciója, de inkább Lifent hívom. Háromszor tárcsázom a számát, míg nem végre felveszi.
- Lifen…? – kérdezem óvatosan, de hirtelen hangos sírást hallok.
- Meiling, annyira sajnálom! Minden az én hibám! – zokog, nyeldekli könnyeit hangos görcsök közepette. Elszörnyedt tekintettel nézem magamat a tükörben.
- Meiling, tudod, hogy mennyire szerelmes vagyok Shuo-ba! Kíváncsi volt, hogy hova mentél a barátoddal, én pedig elmondtam neki, hogy Luhannal vagy és hogy hova mentetek! Aztán lelépett! – még ő háborodik fel, hogy Shuo lelépett. Ismét előjön a szorongásom, ismét remegni kezdek. Nem adok választ, ereimben túlteng az adrenalin és olyan erővel vágom a telefonomat a velem szemben álló tükörhöz, hogy a telefon ripityára esik, a tükör pedig behorpad. Lifen tönkretette az életemet.

第7章

             

- 7. fejezet –

Luhan szemszöge
...

 Idegesen ülök a személyzeti bejárat ajtajának lépcsőin; lábam idegesen jár, s már a harmadik szál cigarettámat szívom, miközben a második, éppen füstölgő szálat taposom el bal lábammal. Még mindig ideges vagyok, szinte sorra szívom egymás után a dohos, tüdőmben kárt tevő nikotint. Egyszerűen nem bírok együtt élni a gondolattal, hogy Meiling az egyik nagyon jó barátom húga, s mindezt eltitkolta; idegesen túrok hajamba, így szétbarmolva a stylistok által megalkotott „remekművet.” Fehér izompólóban ücsörgök, ráz a hideg, szinte csípi bőrömet. De nem megyek be.
- Még mindig itt ücsörögsz? – üti meg fülemet egy számomra nem éppen kellemes hang. Egy vonallá préselődik szám, környezetemben érzékelem, hogy leül mellém és azt hiszi nem látom, a rátapadó vörös ruhát felhúzza combközépig. Liah volt az.
- Nem szeretem, ha ilyen csöndes vagy. Akkor tudom, hogy bánt valami. – motyogja, majd előre hajol, így pedig látóterembe férkőzik.
- Talán az a baj, hogy nem sikerült megcsókolnod? – kérdezi halkabban, mire rápillantok. Kifújom a rég benntartott füstöt, majd oldalra hamuzok, és jobb kezemet megtámasztom a jobb térdemen.
- Ez engem miért zavarna? – kérdezek vissza, mire láthatólag kissé meginog a válaszban. Jól tudom, hogy Jiah vonzódik hozzám… De engem nem érdekelnek az ilyen kikent macák.
- Nem értem… Ez csak egy egyszerű színészi csók, mi zavart meg? Mikor a rendező odahívta Wufan húgát, akkor… valahogy megváltozott az arckifejezésed. – elmélkedően mered előre, ahogy mutatóujját ajkaira biggyeszti. Próbál elcsábítani, de engem még mindig nem vonz, így csak összeszűkítem szemeimet a füst marásától. Viszont agyam még mindig messze jár; nem tudom elfogadni a tényt, hogy Meiling Wufan húga. Utálom ezt a szót.
- Wufan húga közel áll hozzám. – válaszolok könnyedén, mire kíváncsi pillantást vet felém. Jól tudok hazudni, de sejtésem rögtön beigazolódik;  ez az álnok kígyó rögtön közelebb csúszik hozzám – én pedig nem tudok menekülni, a korlátnak feszül a vállam.
- Akkor… Mi lenne, ha most gyakorolnánk? – hangja suttogássá alakul, jobb keze pedig bal térdemre csúszik; farmeron keresztül is ráz tőle a hideg, de valahogy még is elveszek a tekintetében. Egy ideig szemezünk egymással – látszik rajta, hogy mennyire kíván engem, hogy mennyire „teper” azért, hogy megcsókoljam. De engem nem vonz se a külseje, se a belsője. Még is, csak a tudat vonz… Lehet, rosszat teszek azzal, hogy egy nálam nyolc évvel fiatalabb lánnyal vagyok együtt? Lehet, hogy ki kéne próbálnom a csókot egy velem egy idős, felnőtt nővel? – bűnösnek érzem magamat, hogy ilyeneken gondolkozok. Elfordítom a fejemet, majd ismét szívok egy slukkot, ezt pedig Liah arcába fújom, mitől ő köhögni kezd. Gonosz vigyor jelenik meg a képemen.
- Ezt vedd nemnek. – kuncogok magamban, mire ő puffogva feláll, én pedig felpillantok rá.
- Még is miért nem tudod elfogadni azt, hogy kedvellek téged? Komolyan, száz és egy pasi epekedik irántam! Még a rendező is udvarol, mert hosszú lábaim vannak, szép arcom és gyönyörű alakom! Akkor te miért nem? Miért vagy ennyire elérhetetlen? – kezd bele a szokásos nemkaphatomőtmeg hisztibe, miből nekem untig elegem lesz. Felállok, bal kezemet farmerom zsebébe csúsztatom és elnyomom a cigicsikket a korláton.
- Pont ez a baj, Liah. Könnyen vagy kapható, engem pedig nem érdekelnek az olyan nők, akik ezzel élnek vissza. Maradjunk csak kollégák. Elég nekem a barátom húga. – veregetem meg vigasztaló mosollyal vállát, majd hátat fordítva indulok vissza a szünetem végéhez; reméltem, látni fogom az életem kis szikráját valahol a… bátyja közelében gubbasztani. De sehol senki.

Nagyon monoton hangulatban voltam, így végül a rendező ma Wufannak fordította a figyelmet, holnap pedig rám hárul minden feladat. Egyszerűen elment a kedvem az egész forgatástól, ennek az álnok kígyónak a jelenlététől. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, hiányzott Meiling... Így kissé magamba fordulva próbáltam rendezni magamban a dolgokat; akárhányszor hiányzik, mindig az jut eszembe, hogy mind idáig hazudott. Kettőnk kapcsolatáról csak és kizárólag apám tud, aki habár nem érti, hogy mit kedvelek egy nálam nyolc évvel fiatalabba, megérti, hogy szerelmes vagyok. Mialatt az EXO tagja voltam, nem igazán értékeltem át a rajongók szeretetét – annyit tudtam, hogy minden rajongó szeret. De mindegyik rajongó máshogyan. Egy ember se tud ugyanúgy szeretni, ugyanolyan érzésekkel. Ezt a tagságom ideje alatt nem vettem figyelembe, átvettem a hajtás szellemét, míg nem teljes egészében kimerültem. Elvesztettem az önbizalmamat, nem éreztem magamat értékesnek – s attól a naptól kezdve, mikor meghallottam Meilinget rólam áradozni, akaratlanul is dobbant egyet a szívem. Átértékeltem magamat az új karrierem elején; minden nap kerestem őt a főtéren, de csak azért, hogy megköszönjem a kedves szavait… Azonban a tehetetlenség és a frusztráltság úrrá lett rajtam, és ez a makacs keresés átalakult egy olyan érzéssé, amit sokan úgy hívnak, hogy szerelem… Még magamnak sem akartam beismerni, hogy látni akarom az arcát, a hangját, a koromfekete hosszú haját. Aki keres, az talál. Így találtam meg őt, s lehet más rajongók is ugyanígy lennének képesek szeretni engem… De amit ő képvisel, az több mint rajongás. Végre érzem, hogy szeretnek – nem azért, amit a képernyőn lát. Azért, aki vagyok, hibákkal tele.
                Tegnap derült ki, hogy valójában annak a húga, akit testvéremként szeretek, még is győzött felettem a magány és a hiányérzet. A forgatás alatt nem mert velem beszélgetni, rám se mert nézni. Tudom, hogy nem direkt csinálta, én pedig makacsságomhoz híven húztam még kicsit az időt – Wufannal megbeszéltük, hogy elmegyünk egy közeli bárba, kibeszélni magunkat.

- Mondd csak Luhan, mi volt ma a probléma? Borzasztó letörtnek néztél ki. – kérdezi Wufan, mire én rápillantok. Támaszkodok a kör alakú asztalon, jobb kezembe pedig fogom a martinis poharat, s nagyot kortyolok a kissé keserű italból.
- Túl sok dolog történt velem az elmúlt idő alatt… Még mindig kicsit megvisel, hogy feljelentettem az SM-et, és ott kellett hagyni Joonmyunékat. – válaszolom, próbálom terelni a témát. Wufan ugyanezen ment keresztül, így ez egy nagyszerű takarómódszer lesz. Nem akarok a húgáról beszélni.
Elhúzza száját, és lassan bólogatni kezd. Nagyot sóhajt, s kipillant a hatalmas ablakon, melyből Peking fényes utcáira látni.
- Szerelmes vagyok. – jelenti ki hirtelen, mitől kigúvadnak szemeim. Egy szempillantás alatt eltűnik minden gondom, s hebegve-habogva ülök fel a székemben. Elmosolyodik meglepettségemen, s kortyol a koktéljából.
- Irigy vagyok rád. – tőmondatokban válaszol, mire én összehúzom a szemöldökömet.
- Még is kibe vagy te szerelmes? – értetlenül pislogok rá, mire ő rám pillant. Nem mond semmit, rezzenéstelen arccal bámul; Wufan szerelmes, és irigy rám…
Ekkor hasít fel bennem a felismerés. Lassan elkerekednek szemeim, ő pedig egy félszeg mosollyal pillant italára.
- Csak nem… Liah? – kérdezem bátortalanul, mire Wufan lassan helyeslő bólogatásba kezd. A vér is kifut ereimből, amint realizálom, hogy Wufan ebbe az álnok, pénzhajhász kígyóba szerelmes. Alsó ajkamba harapok, még a víz is kiver, amint próbálok valami mentőötletet kitalálni.
- Tesó, én megértem, hogy szerelmes vagy, hiszen nem az agyad dönti el, hogy ki iránt fogsz epekedni… De ez a lány… - nem akarom befolyásolni, de beszélni se lehet vele. Megtámasztja fejét, és szüntelen mosolygások közepette kezd beszélni.
- Annyira szép, annyira kedves, annyira gyönyörű teste van, és annyira művelt… A stílusa is… Galaktikus. – ernyedő sóhajjal, tág pupillával képzeli maga elé Jiaht, én pedig hajamba túrva próbálok valami ötletet kieszelni, hogy ezeknek semmi közük ne legyen egymáshoz. Ha Jiah rájön, képes lenne csak azért összejönni Wufannal, hogy engem féltékennyé tegyen – illetve, Meilingre is ráharapna, így pedig kiderülne a kettőnk kapcsolata. Nem szokásom hazudni, de most úgy érzem, mentenem kell a boldogságomat.
Hagyom, hogy Wufan leigya magát, hogy egész este róla beszéljen – így néhány információt is ki tudok csikarni Jiah-ról, míg végül rá nem veszem őt olyan egy óra tájékában, hogy hadd vigyem őt haza. Kitámogatom az ajtón, és a hosszú kocsiút alatt kissé bekómál. Most már tudom, hogy hol lakik Wufan – eredetileg. Ami azt jelenti, hogy Meiling se alszik. Ami egy új találkozást jelent, így leparkolok a ház elé és hívni kezdem őt telefonon. Az első csöngés után felveszi.
- Ez gyors volt. – mondom ridegen, mire csak pár másodperc múlva érkezik óvatos válasz.
- Mit szeretnél?
- Hazahoztam a bátyádat. Hulla részeg. Gyere ki, segíts őt bevinni. – akaratlanul is rideg vagyok vele, így rányomom a telefont. Rosszul érzem magamat, hogy ennyire bunkó vagyok vele. Nem sokkal ezután kinyitódik a kapu, s Meiling tűnik fel. Kiszállok a kocsiból, átvágok a kocsi előtt és kinyitóm az anyósülés ajtaját, így Wufant húzom ki a kocsiból; bal karját átvetem vállán, így támasztom őt, Meiling pedig mit sem törődve velem siet bátyjához. Megrémülve fogja két keze közé arcát, engem pedig elfog a mély féltékenység. - Wufan, mennyit ittál?! – kérdezi kétségbeesetten, mire a fiú artikulátlanul próbálja elmagyarázni, hogy mennyi italt vett magához. Elmerengek a lány aggódó arcán; ezért szeretem őt. Annyira gondoskodó tud lenni, hogy néha belesajdul a szívem…
Ő megtámasztja a másik oldalon, így óvatosan visszük be a nappaliba; oldalára fektetjük, Meiling kitámasztja hátát és fejét, betakarja és várunk, míg el nem alszik.
- Köszönöm, hogy hazahoztad… - bukik ki belőle, ahogy alvó bátyját nézi. Rápillantok.
- Evidens, hogy hazahozom részegen a barátomat. – ismét rideg vagyok, amit gyűlölök magamban. Alkarját kezdi dörzsölni; zavarban van, mi pedig így állunk egymás mellett, néma csöndben.
- Én… - fordul hirtelen felém, de nem engedem, hogy megszólaljon. Két kezem közé fogom arcát, s hosszan homlokára biggyesztem ajkaimat, egy vágyakozó billogot pecsételve rá. Nem mond semmit, én se mondok semmit. Mikor elengedem, pisszegve utasítom, hogy bármikor lebukhatunk, így intve hagyom el a házát. Valószínűleg most sikerült megnyugtatnom, és valószínűleg most sikerült tudtára adnom, hogy nincsen köztünk vége.
                Ezekkel a gondolatokkal kocsikáztam haza, lassú sebességgel, Peking télen kihalt utcáin. A város szélén, a gazdag negyedben parkolok albérletem elé. Felsétálva a második emeletre ütöm be a kódot, s lezuhanyozva mászok hatalmas franciaágyamba, miben feküdve most még inkább elfog a magány és a tehetetlenség. Újraolvasom az üzeneteinket SMS-ben, Line-on, és a híváslistát; elidőzök nevének szép írásán, mag nem erőt veszek magamon és tárcsázni kezdem a számát. Általában az első csöngés után felveszi, de most elég sokat kellett várnom. Bizonyára aludt.
- Igen? – szól bele édesebbnél édesebb, álmos hangjával a telefonba. Hirtelen bocsánatot akartam kérni, hogy hajnali fél háromkor hívom őt, de nem bírtam megszólalni, így csak hátamra feküdve, lassan éneklésbe torkollott hangom. A vonal túlsó felén csönd honolt, én pedig tudtam, hogy a kedvenc számának eléneklésével meg tudom őt vigasztalni. Meiling mindig szerette volna, hogy énekeljek neki valamit – de én nem akartam. Elmagyaráztam neki, hogy mióta kiléptem a bandából, nem bírok énekelni, nem csúszik ki melódia a torkomon, mivel eddig éltem. De most érte megteszem, most megnyugtatom gyenge lelkét – ezt pedig halk hüppögése bizonyítja. Tudom, hogy most eltakarja száját, hogy ne halljam, mert tudja, hogy gyűlölöm, ha sír, mert akkor én is gyengének érzem magamat. De most… valamiért boldogságot érzek, ahogy sírni hallom. Akaratlanul is mosoly csúszik arcomra, hiszen tudom, hogy most boldoggá teszem őt. Így pedig én is boldog vagyok. 

第6章

- 6. fejezet –

Miután egy hetet töltöttunk Guangzhouban, izgatottan vártam az alkalmat, mire végre újra visszapakolhatok a szekrényembe, és Luhant ölelhetem. Azonban, a bátyám ajándéka is kíváncsivá tett.
- Miféle ajándékot szeretnél nekem mutatni? – kérdezem tőle, miközben a nappaliban zipzározom ki a bőröndömet, és az összes használt ruhát egy kosárba teszem. Wufan mindeközben az asztalnál ül, és kávézgat.
- Hát, nem tudom, hogy ajándéknak számít-e neked. – motyogja, miközben kissé elmereng. Megragad tekintetem ezen a megfejthetetlen merengésen, így guggolásba tolom magamat és megtámaszkodva térdeimen, nézek fel bátyámra.
- Wufan… Minden rendben? – kérdezem, mire ő felkapja tekintetét és egy gyenge mosolyt erőltet arcára.
- Persze. Mi probléma lenne? Csak egy kollégám. – mosolyog továbbra is, de én átlátok ezen a mosolyon. A képernyőn is mindig megkülönböztettem az őszinte mosolyát a hamiskástól. Mielőtt bármit kérdeztem volna, ő lehúzta kávéját, és a mosogatóba téve sietett az előtérbe.
- Akkor este találkozunk! – szól be, s rám hagyva minden munkát, távozik a házból.
                Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon miért van az, hogy még én se tudom néha kiismerni a saját bátyámat. A saját családomat. Gyűlölök így elmélkedni – de legalább elterelte a gondolataimat Luhanról, és erről az egész kalamajkáról. Anya dolgozni ment, Apa nincs itthon, Wufan pedig szintén dolgozik. Szuper. A hosszú nap mégsem tűnt olyan hosszúnak, hiszen hangos zenehallgatás közben kimostam az összes ruhát, kiteregettem és még arra is volt időm, hogy feltegyek főzni egy kávét.
Végül felmegyek a szobámba, de nem tudok sokat pihenni. Meghallom Wufan hangját.
- Megérkeztünk! – szól fel, én pedig hirtelen ugrok egyet. Elfog a rossz érzés, de azért lerohanok az emeletről, hatalmas vigyorral.
- Hát megérke… - arcomra fagy a vigyor. Az ajtó előtt áll a vigyorgó bátyám, mögötte pedig a szintén elképedt barátja. Luhan.

                Nem tudom hova tenni a dolgot; lebuktam. Nem mondtam el Luhannak, hogy valójában Wufan a bátyám. Ám feltűnik a kettőnk elképedése, hiszen Wufan összevont szemöldökkel pillant rám, majd Luhanra. Elkezd mutogatni közöttünk.
- Ti… Ismeritek egymást? – kérdezi tétován, mire én rávágom.
- Nem! Hogy gondolod ezt? Csak… Csak meglepődtem, hogy idehoztad… Őt. – próbálom keresni a szavakat, melyek a torkomra akadtak. Pont erre a szituációra nem készültem, ahogy gondolom Luhan se. Ó, én bolond! Hát még is hogy sejthette?! Nem hülye, hiszen feltűnt neki, hogy van valami közünk egymáshoz Wufannal, de én lebeszéltem. Megbízott bennem. Én pedig… ilyen könnyedén elhitettem vele mindent.
A kínos csend közepette kínáltam meg őket a lefőzött kávéval; rideg lett hirtelen a légkör, szorongás lett úrrá az egész konyhában. Wufan szája be nem állt, Luhan mosolyt erőltetve arcára bólogatott bátyám minden szavára, én pedig felesleges tevékenységeket folytattam, hogy ne szólítson meg.
- Nem örülsz, hogy egy… volt EXO taggal találkozhatsz? – teszi fel a kérdést bátyám, én pedig összerezzenek.
- Dehogynem. Hatalmas megtiszteltetés… - motyogom, aprót hátramosolyogva. Összecsapja tenyerét.
- Akkor rendben van. Én elmegyek a közértbe, estére veszek valami nasit. Anyunak is be akarom őt mutatni, addig te mutasd meg neki a házat! – osztja ki a dukászt, mire pont nem számítottam. Szólni akartam, ki akartam menteni magamat a felelősség alól, de mire meg tudtam volna magamban fogalmazni a mondatot, Wufan felzavart minket az emeletre, majd heves integetésekbe kezdve lerohant, és becsapta maga után az ajtót. Amint meghallottuk az ajtócsapódást, kínos csend telepedett meg közénk. Ismét.
- Én… - töröm meg a csendet, de Ő nem válaszol semmit. Hirtelen csuklóm közé fonja ujjait, és erőből ránt a mellékhelyiségbe, mi egy személynek elegendő férőhellyel rendelkezik; a nyitott ajtónak nyom, és ideges tekintettel mered rám.
- Még is hogy képzelted ezt?! – emeli fel hangját. Érzem, hogy óvatos, még mindig halk. Talán azért, hogy időben szétváljunk, mikor meghalljuk Wufan érkeztét. Megszeppent tekintettel meredek fel rá.
- Ne nézz így rám Meiling, ez most nem hat meg! Miért nem mondtad el?! – kérdezi, szorítása erősödik csuklóm körül, mire én felszisszenek. Ekkor hirtelen enged kicsit, tekintete egy tized másodpercre megenyhül. Nem akar bántani.
- Én… Luhan, annyira sajnálom!... Hidd el kérlek, én nem akartam, hogy ez így derüljön ki! Annyira szépen kezdődött minden, nem akartam elrontani ezzel… - motyogom. Követelte a választ, még is ignorálja a magyarázkodásomat.
- Nem érdekel, Meiling! Miért csak magadra gondolsz? – kissé eltátott szájjal, kétségbeesett tekintettel nézem őt. Tényleg ekkora féreg lennék? Meiling, csak magadra gondolsz… Igaza van.
- Sajnálom… - motyogom, tekintetem pedig megadja magát. Meghunyászkodva, majd’ kiugró szívvel fürkészem a köztünk lévő alig pár centimétert, a kezünket, ahogy Luhan görcsösen markolja a csuklómat. Most fogom őt elveszíteni.
- Gyűlölöm az olyan embereket, akik még saját maguknak is hazudnak… - töri meg a csendet, mire én felkapom fejemet, és kiismerhetetlen tekintetén pásztázok. Ekkor ragadom meg én az ő két karját, szinte görcsösen.
- Lehet, hogy önző vagyok, de tényleg nem akartam, hogy így derüljön ki! Tudom Luhan, két évig voltatok nagyon jó barátok, főleg most! És hidd el, tényleg napokig görcsöltem ezen az egészen, de annyira tökéletes volt veled minden, hogy egyszerre csak elfelejtettem. Nem mertem egyszerűen… - itt elakadtak a szavaim, hiszen könnyeim utat törtek maguknak. Tudom hogy gyűlöli ha sírok, ezért rögtön letörlöm a könnyeimet pulóverem szárával, majd alsó ajkamba harapva tekintek vissza rá a lehető legőszintébben. De ő kiaraszol előlem, és elenged; Wufan megérkezik, én pedig csak állok a kis helyen, mint valami idióta.

Aznapra bezárkóztam a szobámba; Wufan többször is kopogtatott, hiszen aznap egyáltalán nem vettem magamhoz táplálékot. Zenét hallgattam a szobámban, nyakig betakarózva, és rettegve az elkövetkező huszonnégy órától; Vajon Luhan elmondja az igazat Wufannak? Vajon ki fognak derülni a dolgok? Vajon Luhan szakítani fog annak érdekében, hogy barátok maradjanak a bátyámmal? Azt hiszem, most tettem tönkre mindkettőnk életét.

***

                Másnap megvártam, míg Luhan elhagyja a házat. Hallottam, hogy az ajtó előtt azt beszélték, hogy vajon mi problémám lehet – Luhan persze csöndben hallgatott. Egyrészt, hatalmas kő esett le a szívemről, hiszen ezek szerint nem mondta el Wufannak, hogy kapcsolatban vagyunk… de akkor is nyomasztott a dolog, hogy talán küld egy hosszú SMS-t, mint a filmekben; szakítunk, kész, vége, ne várj többet rám, légy boldog. Rettegek az elkövetkező naptól.
- Luhan eléggé kedvtelen volt tegnap. Történt valami, míg távol voltam? – kérdezi a mellettem ülő bátyám, miközben én próbálom letuszkolni magamon azt a kis tál müzlit, melyet ő készített nekem reggelire. Alsó ajkamra harapok, amint szembesülnöm kell a kérdéssel; két válaszút előtt állok, még is a hazugság felé fordulok.
- Fogalmam sincs, hogy mi történhetett. Én megmutattam neki a szobákat, majd bezárkóztam. Nem akartalak titeket zavarni. – motyogom, de ő csak sejtelmesen hunyorított rám.
- Akkor ma is találkozni fogunk vele, mit szólsz? Ma együtt forgatunk. – mosolyog rám, én pedig kezdem érezni magamban azt az ismét felgyülemlő stresszt, amitől korábban idegösszeroppanásom volt. Ez mind az én hibám, és most meg kell ennem azt, amit főztem.
                Wufan nem bénázott, valóban elvitt a forgatás helyszínére; a díszlet egy hatalmas épületben volt, mondhatni raktárépület; hatalmas volt, egy egész kávéházat fel tudtak benne állítani. A következő jelenet így szólt: a lány depresszív a pasijával való kapcsolata miatt, a srác pedig végül mellette dönt. Én leghátul álltam, Luhan pedig láthatólag feszült lett, amint észrevett engem. A kezébe nyomták a forgatókönyvet, melyet erősen lapozgatva egy részhez érve, elszörnyed tekintete. Nem értettem mit mond a rendezőnek, de a férfi hevesen rázni kezdi fejét a kérdésre; valami történni fog, aminek Luhan nem örül. És ha Luhan nem örül neki, akkor én meg pláne.
                Leültem egy raklapra, miközben egy csésze meleg teát kortyolgattam, és hallgattam a profi színészek előadását, a háttérzenét, ahogy a sminkesek fel-alá rohangáltak a kamerásokkal. Csöndben meghúztam magamat, hogy még véletlenül se zavarjam meg. Milyen kellemetlen lehet az, hogy vagy tíz ember figyel, ahogy próbálod magadat elsírni műkönnyekkel… Borzasztó.
Azonban tekintetem megakad a főszereplő lányon; tökéletes vonalai vannak, kellemes hangja és ha nem volt felvétel, folyton Luhan közelében volt. Mondhatni kihívóan viselkedett a társaságában, sokszor vett fel testi kontaktust vele. Észre is vehette, hogy árgus szemekkel figyelem; vörössé festett ajkai pedig ördögi vigyorrá váltak. Vagy csak a képzeletem szüleménye volt ez a vigyor?
Ahogy gondolkoztam ezeken a lehetőségeken, hirtelen csönd állt be. Luhan és a lány állt egymással szembe; a lány szeme csordultig van könnyel, Luhan pedig megragadja vállát.
- Hát nem fogod fel, hogy szeretlek? – kérdezi elcsukló hanggal a barátom. Mindeközben arra figyelek fel, hogy én is körmöt rágva figyelem a jelenetet; lassan közelednek egymás felé, de Luhan elhibázza. Görcsbe ugrott gyomrom, testem minden szeglete megfeszült a tudatra. Ez egy csókjelenet. - Újra! – szól a rendező, majd Luhan bólogat, megtörli homlokát és tarkóját, majd a mosolygó rúzscica felé fordul. Ismét eljátszódik az előbbi párbeszéd, ismét felé hajol, de elrontja. Ez megismétli önmagát, mire a rendező idegesen csap az asztalra.
- Az Isten szerelmére Luhan, mi a baj?! Miért nem tudod megcsókolni őt?! – kérdezi felemelt hanggal, parancsolóan miközben puffogva gurul közéjük.
- Sajnálom Uram, de… - nem tudja végigmondani a zavarban lévő fiú, hirtelen azt venni észre, hogy a rendező körbepillant, és megakad rajtam a tekintete. Felém mutat.
- Te! Gyere ide! – utasít engem, én pedig hatalmas szemekkel odanézve teszem le magam mellé a még csordultig lévő csészét, s lassan odasétálva pillantok a rendezőre.
- Ez a film egy középiskolás párról szól! Meiling, ha jól tudom, te még csak tizenhat éves, gimnazista szépség vagy… Mutasd meg, hogy kell ezt csinálni! – utasít, mire én letablózok. Sutyorgást hallok a sminkesek felől, mire hirtelen Wufan hangja töri meg a csöndet.
- Még csak tizenhat éves, és… és ő még nem tapasztalt csókot! – hebeg, miközben próbál kiállni értem. Alkaromat kezdem dörzsölni a kellemetlen szituációban.
- Akkor most megtanulja! – csapja össze hurkás kezeit a rendező, mire lassan Luhanra pillantok, ő pedig rám; összeszorítja ajkait, és leír arcáról, hogy nem szívesen tenné meg. Még is érzem tekintetéből azt a meleg bizalmat, melyet nem sugallt a lány felé. 

第5章

- 5. fejezet –

               

Luhannak hála, sikerült Apát helyretenni ahhoz, hogy lefektessük őt aludni. Ő szakszerűen ellátta őt, míg nekem Anyát kellett rendbe hozni; reszketett karjaim között, miközben a fürdőben mosdattam meg arcát, és cseréltem át ruhatárát pizsamába.
Kopogást hallok, én pedig engedélyt adva adok szabad utat a… a barátomnak.
- Elaludt. – sóhajtja, majd mellkasa előtt összefonva karját pillant Anyára, majd rám. Kicsit kellemetlenül megborzolja elaludt haját, és Anyához lép, ki a mosdókagylónak támaszkodva nézi őt.
- Tényleg nagyon sajnálom, hogy így kell először találkoznunk… De… - folytatni akarta, de Anya félbeszakítja őt.
- Ne kérj bocsánatot. Ha nem lennél a lányom barátja, már bizonyára tragédiába torkollott volna. Hálásan köszönöm, fiam. – egy szende mosolyt látok tőle a tükörből, én pedig kissé megdöbbenve titulálom, hogy Anya hirtelen megkedvelte. Luhan egy apró bólintással mosolyog rá, majd felém irányul tekintete. Én a kád szélén ülök, ő pedig elém sétál – Anya egyből veszi a lapot, így kimegy és halkan becsukja maga után az ajtót.
- Megsérültél. – felvont szemöldökkel tolja fel jobb kezének mutatóujjával fejemet, állam alatt; így csípi államat mutató- és hüvelykujja közé, s jobbra-balra fordítja fejemet, de én elhúzom.
- Semmiség.  – motyogom. Valóban megszoktam már, hogy Apa sokszor bántott minket – mióta Wufan elköltözött.
- Tudom, hogy mondtad, hogy Apád bántott titeket. De nem gondoltam volna, hogy kés is előkerül…
- Én se. – vágom rá. Nem akarok ebbe belefolyni, jelenleg túl fáradt vagyok ahhoz, hogy magyarázkodjak – Ő pedig ezt látja is rajtam, ezért nem kérdez; csak cselekszik. Hüvelykujjával megtörli kissé feldagadt alsó ajkam szélét, majd apró mosoly jelenik meg arcán, mitől nekem is mosolyognom kell. Az a lélekbehatoló tekintet gyilkolni képes. Először csak egy apró csókocskát kaptam, ismerkedő, mondhatnám félszeg kis csókot. Aztán mélyet sóhajtott, a két kezébe fogta az arcom, és olyan szenvedéllyel vette birtokba az ajkamat, hogy azt hittem ott, menten belehalok a gyönyörűségbe.  Hosszan csókoltuk egymást, majd egy pillanatnyi szünet után újrakezdtük. Nem tudtam gondolkodni, csak az számított, hogy ajka az enyémen van, az elmém csak ezzel az élménnyel volt tele. A csókja lágy volt, végtelenül gyengéd. Mélyen felkavart, a pulzusomat az egekbe lökte. Ártatlan volt, bensőséges, a lelkemet perzselte, ahogy hátradöntötte a fejemet, hogy felfedezzen, mintha most csókolóznánk először. És talán így is volt - valójában. Éreztem, hogy pulzusom miatt szinte majd’ szétrobban dobhártyám. Az első barátom. Az első csókom – és ez mind tőle, Luhantól.
- Ne hagyj itt… - bukott ki belőlem, szinte levegőért könyörögve. Két keze még mindig arcomat fogja, így fonom őket csuklójára. Szemeim könnybe lábadnak, s szinte most tör ki belőlem a ragaszkodni akarás, az elengedés rettegése. Nem akarom Luhant elveszíteni.
- Mondanám, hogy gyere át hozzám… Vagy, hogy itt maradok éjszakára veletek, de… Nem tudom. – bizonytalanodik el. Én csak szorosan átöleltem derekát, arcomat hasába fúrom és csöndben pityergek. Rettegek itthon lenni, rettegek a következő alkalomtól, ugyanakkor félek Anyát itthon hagyni egyedül. Wufannak nem merjük elmondani, hogy Apa miket tesz, hiszen képes bántani őt. Most az egyszer igazat adok Luhannak.
Végül arra a döntésre jutottunk, hogy Luhan hazamegy, mi pedig virrasztunk az éjszaka; Apa természetesen másnap térden állva könyörgött Anyának és nekem, hogy ne hagyjuk el őt, hogy bocsájtsunk meg neki. Anya rögtön rávágta, hogy semmi baj, de én már fontolgatom a rendőrségi feljelentést. Szeretném erről kikérni Luhan véleményét, hiszen katonacsaládban nőtt fel, még is normális felnőtté avanzsálódott.
                - Meiling, szeretnélek elvinni téged valahová. – kelt fel félálmomból Wufan, miközben gyengén tartom a telefont a fülemhez. Összevont szemöldökkel realizálom környezetemet, majd feltolom magamat az ágyból és szememet dörzsölve ásítok.
- Még is hová akarsz engem vinni hajnali öt órakor? – kérdezem nyafogva, de hisztit nem tűrve közölte, hogy alig negyed óra, és a ház elé parkol. Ha pedig Wufan mérges, ott kő kövön nem marad.
Így is volt; csak fésülködésre és öltözködésre volt időm, ugyan is már javában dudált fél hatkor, én pedig mint egy jól nevelt kiskutya, kirohantam a ház elé és bevágtam magamat az anyósülésre; fekete harisnyám melegített, ezen viseltem egy piros, térdig érő fodros szoknyát, fehér galléros kötött pulcsival. Csizmámban melegedett lábikóm, majd bátyámra pillantottam. Szokásos fekete dzseki, fekete farmer, ezeket pedig fehér póló „tarkította”. Elmosolyodtam, hogy még ilyenkor is stílusos.
- Megváltoztál. – bukkan ki belőle, mire én szégyenlősen pillantok rá.
- Hogy érted?
- Csillog a szemed. Ezelőtt soha nem csillogott a szemed… Illetve, sokszor látlak magadban mosolyogni. – húzza száját, majd egyszerűen mit sem törődve vállat von, és szépen elindul az úton. Ekkor merül fel bennem a kérdés, hogy még is hová vihet? Rövidesen megtudom a választ.
                Peking utcái még így is, hajnal tájékában is tele van emberekkel, autókkal; mi pedig nyugodtan utaztunk a másfél órás út alatt. Igazából, én mély álomba zuhantam - másfél hete nem beszélgettem Luhannal, én pedig szükségét kezdtem érezni. Ha nem beszélek vele, olyan… elvonási tünetszerű dolgaim jelentkeznek. Ami azt illeti, hamarosan karácsony – mi pedig Anyával már összepakoltuk a cókmókunkat, hogy útnak induljunk a mai nap folyamán Guangzhouba. Még az indulás előtt szerettem volna találkozni Luhannal, de nem jelentkezett, és nem is válaszolt az üzeneteimre. Csak azt tudtam, hogy minden másodperc, amit vele töltök, csak növelni fogja a később elszenvedett fájdalmat. Mint egy drogosnak, akinek nincs elég anyaga, közeledett a végítélet. Minél többre van szükség most, annál nehezebb lesz, amikor kifogytam a cuccból – mind e gondolatok közben elmosódnak előttem a szivárványhoz hasonló utcai fények, és álomba szenderülök.

- Ébresztő. – rázogatja vállamat bátyám, elég durván. Felmordulok, ekkor észlelem, hogy már nem búg a motor, megálltunk. Wufan kicsatolja a biztonsági övemet, én pedig elgémberedett nyakkal egyenesedek fel az ülésben; a párás ablakot letörlöm, és meglepetésemre egy parkolóban álltunk meg. Mindketten kiszállunk, ekkor csap meg engem a derűs, zimankós tél csípős szele, így szinte reflexszerűen húzom össze magamon a kabátomat. Wufan átsétál hozzám, majd átkarolva vállamat egy hátsó ajtóhoz megyünk, s betérünk egy halványan megvilágított folyosón, minek végén egy lépcső vezet fel; fogalmam se volt, hogy még is hol vagyunk és hova megyünk, így csak követem bátyámat. A lépcsőn felhaladva kinyitja az előtte lévő ajtót, s egy hatalmas terem áll előttem; az alattunk lévő csempén gyönyörűen visszacsillog a lámpákból eredő fény, vörös, újszerű szőnyeg díszíti az előteret; recepció található a bal oldalt lévő ajtónál. Wufan int a biztonsági őröknek, s egy hosszú folyosón végigvezet engem. A falakon híres emberek képei díszelegnek, akik ennél a vállalatnál dolgoznak – tökéletes komforthatást kelt a bámészkodókban, de nem voltam rest, úgy mentem a bátyám után, mint egy pincsi.
Befordulunk balra, s egy hatalmas szürke terembe érünk; a terem közepén fehér állványok, esernyő, fényképezőállvány, fényvisszaverő, s sok egyéb dolog. Előtte sminkelő asztal egy székkel, mi egy U alakú asztal ölel körbe, ezen pedig sorba kiterítve szebbnél-szebb ékszerek, kiegészítők. Egy fotózás helyszínén vagyunk.
- Most megnézheted, hogy hogyan dolgozik a bátyád. – kacsint rám, majd köszön egy hatalmasat a stábtagoknak, kik vigyorogva köszönnek neki vissza. Én pedig olyan meleg fogadtatást kaptam, mint még soha. Mindenki barátságos, mondhatni engem is családtagnak tekintenek az első pillanattól kezdve, min elég sokat mosolygok. Wufan pattant minden egyes szóra, úgy fordult, ahogy a kamera kívánta. Ruhákat cserélt, kiegészítőket pakoltak rá, sminkelték, csábosan nézett. Őszintén, kissé büszke érzés lepte el a lelkemet, hiszen még is Ő az Én bátyám.
A fotós székéből nézhettem, ahogy néha rám mosolyog, ahogy tökéletes pózokkal kacérkodik a kamerának. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, kezdtem kissé unni ezt az egész kalamajkát, így unottan veszem elő a telefonomat; három nem fogadott hívás, Luhantól. Rögtön kinyílik a csipám, s bocsánatért esedezve sietek ki a mosdóba, hol többször is próbálom visszahívni Luhant, sikertelenül. Frusztrált leszek hirtelen, hiszen sehogy se tudjuk egymást elérni – valójában, nem szeretném őt beszabályozni, hiszen még is megvan köztünk a korkülönbség, és még is… híres ember, aki letett valamit az asztalra. Nem fogok fölötte zsémbeskedni, biztosan elfoglalt.
Telefonomat tartva a kezembe pillantok baloldalra, így szembenézve oldalsó tekintetemmel. Az egész női mosdó gyönyörűen szép, teljes alakos, körbevilágított tükrökkel van felszerelkezve. Mindössze négy kabin található benne, kellemes illattal ellepve. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen filmipari vállalatnál ennyire odafigyelnek a komfortos, egészséges érzetért. De akkor is… elgondolkozok a tekintetemen. Így nézhetek Luhanra. Ilyen fiatalon. Ilyen... tapasztalatlanul.

A fotózás után visszasiettünk a lakásunkhoz, s bepakolva a csomagtartóba a cuccainkat, Anyát is felvettük, így én morcosan hátrakényszerültem a hátsó ülésre. Elindulunk Guangzhou-ba, két hétre, egy tanyára. Apát otthagytuk, forduljon magába és gondolkozzon el.
A hosszas, három óra hosszú út alatt sokszor hallani Wufan morgolódását Apa miatt, Anya panaszkodását. Én csak a telefonomba merülök, és elidőzök Luhan neve felett – végül, az SMS opciót választom. Azt biztosan megkapja.
„ Szia. Biztosan elfoglalt lehetsz, ezért nem tudjuk elérni egymást normálisan… Semmi gond nincsen ezzel, teljesen megértem. Azért írok itt, mert akkor biztosan megkapod az üzenetet; Elfelejtettem említeni, hogy két hétig nem leszek elérhető, mert visszautazok Anyáékkal Guangzhouba. Szóval, kérlek vigyázz magadra, és egyél rendesen forgatás előtt. Szeretlek.” – a végén elgondolkozok, hogy valóban le kéne-e írnom ezt a szót… de leírni könnyebb, mint kimondani. Így elküldöm neki; természetesen gyomorgörccsel karöltve várom a választ. Reménytelenül.

***

Létezik az, hogy egy érzés, egy ember, egy szerelem annyira elhatalmasodik a lélekben, hogy végérvényesen birtokba veszi? S aztán az ember többé soha nem tud mást szeretni?  Amikor az ember felébred az éjszaka közepén, és keresi a másikat. Amikor csörög a telefon, és az első gondolatunk az, hogy ő hív. Amikor az egész életünk helyén van, csak éppen nyomorultul hiányzik valaki. Amikor semminek nincs értelme, ha ő nincs velünk. És Ő nincs velem. Nem jelentkezik. Itt vagyok Guangzhouba egy hete, és nem kapok tőle választ. Aggódom. Mi történhetett? – gondolkodok magamban, miközben este a vendégszobában ülök; Wufan és Anya egy ágyban alszik, nekem jutott az egyszemélyes ágy. Az asztal kislámpája feloltva, s hajnali egy óra környékén járunk. Én nem bírok aludni; a földön ülök, hátamat az ágynak támasztom és szorosan átölelve felhúzott térdeimet vizslatom a hatalmas teliholdat, mi a tél tiszta egén annyira tündököl. Bambulok rajta, gondolkozom – valóban jó ötlet kapcsolatban lennem Luhannal? Valóban megéri aggódnia? Én az iskola miatt vagyok elfoglalt, ő pedig a munkájával. A korkülönbség is kicsit közrejátszik – sok dologba nem szólhatok bele. Ő dohányzik. Én nem dohányozhatok, még stressz levezetés miatt se. Az alkohol szóba se jöhet. Neki el kell viselnie, hogy az osztályban összesen hárman vagyunk lányok, nekem el kell viselnem, hogy nőkkel kell szerepelnie egy filmben. Nincsenek vitáink, de sok nézeteltérésünk van, melyeket habár mindketten normálisan tudunk kezelni, érzem, hogy valahogy még is vágja a fát a kapcsolatunk alatt. Hatalmas különbségek vannak közöttünk, még is toleráljuk, mindketten.
Bevonzom a rosszat, az igaz… De az egész gondolkodásomból a telefonom őrült rezgése zökkent ki. Rögtön a készülékhez kapok, s hirtelen egy SMS-t kapok, alig pár másodperce. Szívem hatalmasat dobban; Luhan gyönyörű neve szerepel a telefonomon, én pedig rögtön elolvasom az üzenetet.
„Hiányzol.” – ez az egyszerű, egyetlen szó szerepel az üzenetben. Elmosolyodok, mert melengeti a szívemet. Elmosolyodok, mert ilyenkor hallom magamban a hangját. Elmosolyodok, mert tudom, hogy tényleg így gondolja. Ismét felpillantok az ablakból szüntelenül világító fehér korongra, majd szélsebesen kezdek írni, körmeim kopognak az érintőképernyő felületén.

„ Távol vagyok, az igaz. De nézz te is a Holdra – egy égitestet nézhetünk, egy időben, és egy égitest alatt vagyunk mindketten. Menj aludni, pihend ki magadat.” – küldöm el neki az üzenetet, s egyből a Holdra nézek. Érzem azt a belső melegséget, melyet akkor szoktam érezni, mikor vele vagyok. Biztos vagyok benne, hogy a Holdat nézi. Ő is.