第4章

- 4. fejezet –

                A köztünk lévő csendet csak a kandallóban lévő, lomhán pattogó tűz töltötte ki. Csak ültem, bambulva a lapot mire két egyszerű szó volt írva. De nekem ez a két szó többet jelentett, mint kellett volna. Alsó ajkamba harapok, és nem elbízva magamat pillantok lassan a mellettem fekvő fiúra; alkarjával takarja arcát, nyugodtan emelkedik mellkasa. Nem izgul, nem zaklatja fel magát. Csak van.
- Ez még is mi..? – kérdezem tőle óvatosan. Talán poénkodik, de nem tesz semmi félreérthető dolgot. Csak orrát és ajkát látom keze alatt, az ajka felett pedig az ismét nőni készülő kis bajuszkezdeményt.
- Ha nem hiszed el, csak olvasd el újra. – válaszol könnyedén, mintha ez annyira természetes lenne. Összevont szemöldökkel pillantok a kezemben lévő papírra; nem csal a szemem, valóban az ő írása szerepel a kis lapon. De valamiért dühös vagyok, így felé fordulok törökülésben.
- Luhan, ezt még is mire véljem? – kérdezem ismét, mire elemeli szeme felől karját, és hunyorítva pillant fel rám. Feltolja magát, így fejünk egy szinten van és úgy pislog rám Bambi szemeivel.
- Hát… Nem ezt akartad? Hogy szerelmes legyek beléd? – kérdezi oldalra billentett fejjel, belőlem pedig szinte kiszállt a lélek. Érzem, hogy falfehér lesz a fejem, tekintetem értetlenül cikázik arcáról a földre, a földről a papírra. Kezdem elveszteni az eszemet.
- Szóval, te most azt hiszed, hogy én végig ezért voltam veled?! Hogy szerelmes legyél belém?! – mutogatok a mellkasomra. Félreismertem volna?
- Minden lánynak ez az álma, nem? A hőn áhított fiú szerelmes legyen belé…
- De én nem vagyok az a lány! – üvöltök közben, mire ő meglepődik. Kezdi komolyan venni ezt a dolgot, de hirtelen meg is bántam, hogy felemeltem vele szembe a hangomat. Lesütött, bocsánatkérő szemekkel pillantok a lapra, miben összefoglalja mindazt, amit az elmúlt két év alatt mindig is hallani akartam tőle – amit mindig is az álmaimban képzeltem el, még is megbántott. Mintha számára ez csak egy egyszerű érzelem lenne… Pedig eleget tud már rólam. Tudja, hogy az ő létezésének tudata mentett ki a depresszióból, az öngyilkosságból. Tudja, hogy ha otthon mindig veszekedés ment a daganatos anyám és a részeg, munkanélküli apám között, az ő hangja nyugtatott meg. Tudja, hogy a pánikbetegségem, a migrénes fejfájásom és a szomatizációs zavarom elfelejtésében is az ő tekintete segített.  

Nem értettem, miért csorog a szememből a könny, hiszen nincs bennem semmi szúró, gyötrő kín, inkább csak valami végtelen fáradtság, amihez hozzátartozik a sok sajgó fájás, tompa nyilallás. Hát akkor miért folyik a könnyem? Nem sírok, mert sírni csak akkor lehet, ha az ember hagyja, hogy sírjon. Annyira boldog vagyok, hogy szeret. De félek is, rettegek… Az erőmből csak annyira tellett, hogy kicsit csendesítsem a zokogásomat - de csak visszatartani bírtam, abbahagyni nem. A könnyeim továbbra is ömlöttek. Hiába kerestem, sehol nem találtam a lelkemben azt a csapot, amivel szabályozhatnám az áradásukat. Kézfejemmel itatom fel a bálnaméretű könnycseppeket, de ezt megakadályozta a csuklóm köré fonódó keze. Elhúzta onnan jobb kezemet, így szinte reflexszerűen pillantok fel rá; gyomrom görcsbe rándul lelkembe hatoló tekintetével. Perceknek tűnik ez a hosszú, egymásba oltalmazó pillantás.
- Gyönyörű szemed van, ha sírsz… - motyogja halkan, majd jobb kezével arcomhoz nyúl, s hüvelykujjával letörli a könnycseppeket, így el is morzsolja azon. Ennyi kellett; elzárta a lelkemben tomboló űrt, mely egyik pillanatról a másikra felkavart bennem mindent. Ugyanezzel a kezével tarkóm mögé nyúl, s egy lágy mozdulattal magához húz engem, homlokomat mellkasának nyomva. Lassan simogatni kezdi fejemet, én pedig úgy helyezem arcomat, hogy fülem hallhassa mellkasának moraját. Zakatol a szíve, mintha egy maratont futott volna le. Mindezt, miattam.
- Hallod? – szólal meg hirtelen, bágyadt pislogásommal realizálom újra környezetemet. Pihenek Luhan mellkasán, ő dédelgeti a fejemet – mintha húg és báty lennénk. De ez több annál. Mintha két szerelmes lennénk, a pattogó tűz meleg áradatában.
- Nem akarom elhinni… - motyogtam halkan, ő pedig bal kezével, mellyel támasztotta magát szorosan átkarolt engem. Így ölelt és simogatott, jobbra-balra dőlve.
- Nem akarlak még egyszer sírni látni. Kérlek, ne vedd komolyan azt, amit az előbb mondtam. Nem hiszem azt, hogy ezért voltál velem. Már az első pillanattól kezdve megbíztam benned, és szinte akartam, hogy megismerjelek. Úgy éreztem, az Ég küldött téged… Most én mondok hálát az Égnek, hogy létezel; igen, ez válasz a leveledre. – motyogja nyugtató hangján. A mondat végén felkaptam tekintetemet; megkapta a levelet.
Két hónapja küldtem egy levelet Luhannak. Még fogalma sincs rólam, hogy ki és mi vagyok, igazat mondok-e… De megköszöntem neki, hogy létezik, hálát adtam az Égnek. Most pedig, válaszolt.

***

                Napok teltek el azóta, hogy Luhan beismerte; szerelmes belém. Sohasem vallottam neki szerelmet szavakkal, de ha a pillantások beszélni tudnak, a sült bolond is kitalálhatta, hogy fülig szerelmes vagyok. Végre megértett és viszonozta pillantásomat - minden pillantások legédesebbikével. Mit tettem azonban én? Szégyenkezve vallom be, hogy fagyosan magamba húzódtam, mint egy csiga. Minden pillantására hidegebb lettem, és beljebb húzódtam csigaházamba, úgyhogy szegény kis ártatlan maga sem tudta végül, nem káprázott-e a szeme, és mert képzelt tévedése zavarba ejtette. De végül, sikerült egy dűlőre jutnunk; bevallottam neki. Elmondtam neki, szemtől szembe hogy Szeretem.
Talán túl gyors volt ez mindkettőnknek. Talán egy hónap tényleg nem elég ahhoz, hogy két ember jól megismerje egymást. De mi mások vagyunk. Mi különbözünk. A köztünk lévő feltétlen bizalom segített ebben mindent – és az, hogy elmondása szerint olyan vagyok, mint egy Őrangyal. Az övé.
Nem volt csókunk. Nem volt semmi, ami tényleg azt sugallná, hogy együtt vagyunk. Próbálunk együtt lenni a forgatása és az iskolám mellett, nem akarjuk nyilvánosságra hozni mindazt, ami köztünk folyik. Habár, furcsállta, hogy hasonlítok kissé Wufanra, mereven tagadtam, hogy ő a bátyám lenne. El akarom kerülni a konfliktust, biztonságban akarom tudni a kettejük barátságát – és magamat is, testileg és lelkileg. Most a kezemben érzem az életemet.
                - Ne mondd el, Apának, kérlek… - motyogom Anyának, miközben pakolászgat. Én a konyhaasztalnál ülök, és próbálok hatni rá. Nem akarom, hogy Apa tudjon róla.
- Meiling… Elfogadtam, hogy a sors összehozott téged Luhannal. Azt is elfogadtam, hogy viszont érez irántad valamit… De azt nem tudom elhinni, hogy egy hónap alatt lett köztetek valami! Amint megtudja a cég hogy köznép vagy, ki akarnak csinálni! Érted?! Elrabolnak, megerőszakolnak, megölnek! – veszekszik velem. Mindig veszekszik velem, mikor olyat teszek, ami nem tetszik neki.
- Anya, ez nem Korea… - motyogom, de nem érdekli.
- Rohadtul nem érdekel, hogy Korea vagy sem, de Meiling! Tizenhat éves vagy! Tanulnod kell, nem az életedet kockáztatni egy huszonnégy éves hírességgel! Ráadásul Wufan barátja! Gondolkozol te?! – teljesen jogosan akad ki, de én még is érzem, hogy most én irányítom az életemet. Soha nem beszéltem vele még ilyen komolyan, de ezen szintén változtatok.
- Láttad, hogy javultak a jegyeim, igaz? Láttad, hogy átalszom az éjszakákat, és nem maradok fent éjjel tizenegyig, igaz? Láttad, hogy nem sírom el magamat már könnyedén, igaz? Mindezt, egy hónap alatt… Ő motivál engem. Minden éjszaka beszéltünk telefonon, elküldött teát inni, foglalkozott velem, mindig megkérdezte, hogy mi volt a házi feladat, mindig kikérdezett. Okos, helyes és törődik velem, az iskolára is van időm. Feltétel nélkül megbízik bennem, a menedzser fuvarozott hozzá. Könyörgöm, Anya… Hát nem ez az, amit mindig kívántál nekem? – kérdezem, teljesen nyugodt és halk hangon. Láthatólag megdöbbenti a komolyságom, arcára fagyott a mérges grimasz. Lassan mély levegőt vesz, és a konyhapultnak támaszkodva fonja össze karját a mellkasa előtt.
- De nem ilyen fiatalon… - motyogja, erre pedig én találok kifogást.
- Szűz vagyok. Nem volt még első csókom. Soha nem érintett engem fiú. Elit gimnáziumba járok. A te neveltetésed alapján lettem komoly és talpraesett; miközben te is jól tudod, hogy te ennyi idősen már túl voltál a… a tudod min! – érveltem, mire ő egy vonallá préseli ajkát és beletörődően fújja ki a levegőt. Meggyőztem.
- Rendben, nem mondom el Apádnak… De kérlek, amint megérzed a rossz dolgok első jelét, rögtön szakíts meg vele minden kapcsolatot. Az Anyád vagyok, féltelek… - billenti oldalra fejét, mire és széles mosollyal titulálom; Győztem.
- Viszont… Hamarosan vissza kell utaznunk huszadikáig Guangzhouba, nagyanyádékhoz. – pillant rám, mire én összevont szemöldökkel realizáltam; a város szélén élnek a nagyszüleim, egy tanyán. Anya ott nőtt fel, Wufan pedig egyenesen imád ott lenni. Én pedig semlegesen állok a dolgokhoz, hiszen Luhan egyedül fog maradni…
Elmélyülő gondolkodásomat hangos ajtócsapódás töri meg; valaki becsapja maga után az ajtót, és fellök valamit. Elszörnyedt tekintettel pattanok fel az asztaltól, szívem a torkomban dobog. Kirohanok a konyhaajtóba, s felkapcsolom a villanyt, mely fényt ad az eseményeknek; apa hulla részegen esett be az ajtón, a szó szoros értelmében. Átverem magamat mezítláb az összetört virágcserépen, és apa segítségére sietek, ki csak hörög, és összeakadt nyelvvel magyaráz valamit.
- Az Isten szerelmére, kelj már fel! – üvöltöm el magamat, miközben kabátjánál fogva rángatom fel a földről; lába összecsuklik, rá se ismerek. Hirtelen kitámasztja magát jobb kezével és bal kezével előhúz egy bicskát a kabátjából. Kiszáll belőlem a vér.
- Tönkre tettetek. – motyogja, ahogy állam alá tolja az éles tárgyat. Hirtelen elkapom kezét, de ő túl erős, jobb kezével ellöki magát és egy izomból jövő pofon terít engem a földre. Már csak anya sikolya, és a dulakodás hangja vág ketté mindent. Zokogva tolom magamat a sarokba, hol a ruhásszekrény található. Eltolom az ajtót, s bemászok a szekrénybe, így pedig magamra tolom az ajtót. Rögtön a telefonom után nyúlok, és homályos tekintettel, hüppögve tárcsázom Luhan számát. Várakozásom alatt anya üvöltését hallom, és hirtelen néma csend.
- Igen, Hercegnő? Csak nem tudsz aludni? – veszi fel a telefont álmos hanggal Luhan. Éjjel fél egy, ő pedig alszik. Nem tartom vissza a könnyeimet.
- Luhan, gyere ide, könyörgöm! – reszkető hanggal, kissé értetlenül darálom a szöveget, mire éberebb lesz a hangja.
- Meiling? Mi a baj? – hallom, hogy szinte lerúgja magáról a takarót és felül az ágyában.
- Apa megint bánt minket. – zokogom el a végét, mire megszakítja a vonalat. Mellkasomhoz szorítva a készüléket próbálom lenyugtatni magamat egy légzéstechnikával, így csillapítva az újból előjövő pánikrohamomat. Néma csend; se anya, se apa hangját nem hallom. Perceket várok, akár fél órát. Elhúzom a szekrényajtót; sehol senki. Lassan felállok, s éberen körbenézve megyek fel az emeletre, minden lépcsőfokon újra és újra körbenézek. Anyáék szobája nyitva; odasétálok. Anya reszketve ül az ágyon, felhúzott lábakkal, apa pedig a földön.
- Elájult. – rettegő tekintettel pillant rám anya, reszket a félelemtől és a tudattól, hogy ez a férfi, aki 26 éve vette el feleségül, ennyire leamortizálódott. Hirtelen egy fuvallat csap meg hátulról, a nyakamban liheg, én pedig reflexszerűen ugrok előre, megperdülve.
- Mi történt?! – kérdezi egy csapzott hajú fiú, Luhan.  Megijedt, táskás tekintettel mér engem végig, majd Anyát és a földön heverő Apámat. Alig öltözött fel; pizsamanadrágjára kapta a dzsekijét és idesietett autójával.
- Nyitva volt az ajtó, azt hittem, hogy történt valami… - fejemnél fogva magához húz. Sietett, szíve majd’ kiugrik a helyéről, ez pedig egy apró mosolyt csal arcomra. Anyára pillant, és mélyen meghajol.
- Luhan vagyok, örvendek a… a találkozásnak. – megnyalja ajkát, majd odasétál anyához és biccent fejével.