第3章

- 3. fejezet –

                „Legközelebb…” – emlékszem a szavaira, ezek újra és újra lejátszódtak a fejem legsötétebb zugaiban. Teljesen úgy éreztem magamat, mint egy kisgyerek, akinek odaadták a régóta, hőn áhított nyalókát, s amint megízleli, azt elveszik tőle. Sóvárogtam Luhan után, igen. A vele töltött kellemes másfél órás vacsora után. A hangja után. Arca tökéletes látványán, ahogy a köztünk lévő gyertyaállványon szüntelenül égő gyertya fényének foszlányai táncoltak rajta. Akárhányszor rá gondoltam, görcsbe rándult a gyomrom. Bárcsak itt lehetne, bárcsak megtörténhetne az, amire mindig is vágytam, az év 365 napján. – ezekkel a gondolatokkal zuhantam álomba, boldogságtól és szerelemtől túladagolva.

                Így teltek a napok, Luhan nélkül. Legközelebb. Azt mondta, hogy legközelebb találkozunk – természetesen én nem kaptam se telefonszámot, se elérhetőséget. Ostobán érzem magamat, hogy keresni akarom őt, és őszintén szólva, kissé tartok ettől az egésztől. Luhan híres huszonnégy éves színész, énekes, én pedig csak egy holmi tizenhat éves gimnazista lány, aki csak a teljes szívét képes odaadni ezért a fiúért. Nincs bennem semmi érdekes, mindig is félénk és magányos típus voltam… Akkor nem értem, hogy miért mondta ezt. Wufannak nem meséltem erről, Lifennek se mertem. Csak édesanyámnak…
- Mi a baj, Meiling? Napok óta nem eszel normálisan, maximum egyszer. – zökkentett ki anya a mély gondolkodásomból. Szombati napot írunk, mégpedig délután két órát. Lent tanultam az étkezőasztalnál miközben anya foglalatoskodott körülöttem – szóval főzött, takarított, néha dúdolgatott. Wufan már visszaköltözött pekingi lakásába, apa pedig harmadik napja csak dolgozik, szóval csak anya és én maradtunk otthon.
Miközben fejemet támasztottam, lomhán felpillantottam anyukám aggódó tekintetére, látszott rajta hogy sokáig fogalmazta ezt az egyszerű kérdést. Nem akartam neki válaszolni, így csak elhessegettem a dolgot.
- Semmi bajom sincs, nincs okod aggódni. – válaszoltam neki egyszerűen, mit egy köztünk betelepülő mély csönd követett. De nem bírtam ki.
- Anya… - szóltam halkan, mire rögtön hátrafordult.
- Apa és közted… hány év is van? – kérdeztem óvatosan, mire összevont szemöldökkel válaszolt.
- Hát, két év van köztünk. Miért? – kérdezett vissza. Apró, bágyadt mosoly adott neki választ, tekintetemet pedig lesütöttem az előttem lévő matematika füzetre. Hallottam lépteit, ahogy óvatosan kihúzza a velem szembe lévő széket, és két kezével az asztalra könyököl, így ráhajolva.
- Tán nem tetszik egy fiú? – sejtelmes hangszínnel vett rá egy árulkodó mosolyra.
- Tudod, hogy ki Wufan barátja, nem? Luhan. – válaszoltam, mire csak egy lenéző pillantást kaptam. Tudtam, hogy így fog reagálni; grimaszolt egyet és megsuhintott a konyharuhával.
- Kislányom, nőj fel az álomvilágból. Luhan soha nem fog téged keresni… - motyogta. Lehet igaza van, talán tényleg nem kéne hiú ábrándokat kergetnem. – így gondoltam egy hónapja, mikor még csak a gondolataimban szerepelt az életnagyságú Luhan.
- Én találkoztam már vele… - motyogtam, mintha saját magammal közöltem volna a valós tényt. Lassan pillantottam fel anyámra, aki csak szüntelen kavargatta az épp főzni készülő rizst az edényben, s a folytonos mozgástól fekete hajának kontyából néha kihullik egy-két kósza tincs.
- Szerelmes vagyok, anya. Nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült… Találkoztam Luhannal. A főtéren, még két hete. Aztán egy hétre rá, újra találkoztunk a főtéren és elhívott engem vacsorázni… akkor értem haza későn, emlékszel? – törtek ki belőlem az őszinte szavak, az érzelmi hullámvölgyek ugráltak bennem. Kavargatása lassult, majd megtámaszkodva a pulton lassan hátrafordult.
- Komolyan? – kérdezi teljesen nyugodt hangon, mitől egy kis izgalommal teli remény csillan fel szemembe, gyomrom is összeugrik a gondolatra – anya talán elfogadja, hogy Luhan és én …
- Igen. Lifennel véletlenül a színpad mögé sétáltunk, és nekimentem háttal… - elmeséltem anyának mindent. Olyan áhítattal, olyan könnyes szemekkel, amelyeket csak elképzelni tud az ember. Eddig mindig a képzeletem világában élt – hogy vajon milyen magas lehet élőben, hogy vajon milyen tapintása lehet, hogy vajon tényleg ragyognak a szemei. De mind igaz volt.
- Kérlek, ne mondd el Wufannak… Fogalma sincs róla, hogy szerelmes vagyok belé, és hogy találkoztunk… Még egyszer mondom, ő nem akar tőlem semmit. De ha akarna is… - itt megakadtam. Ez az a pont, amit még magam se tudtam megválaszolni; elfogadnám Luhan szerelmét, ha szerelmes lenne belém? Ha szóba jönne a dolog, hogyan reagálnék rá? Megkockáztatná értem a karrierjét? Könyörgöm Meiling, még csak tizenhat éves vagy… Mit akarna tőled?

                Gyorsan elrepült az idő, december környékét jártuk, Luhan pedig keresni kezdett engem, mint barátot; amint ideje támadt, írt nekem egy sms-t és megérdeklődte, hogy milyen volt a napom. Kérdezett a családom felől – de nem mondtam el, hogy Wufan a bátyám. Rettegtem a tudattól, hogy eltávolodik tőlem, és hogy Wufan balhét csinál ebből. Önző féreg vagyok, egy álszent dög… de valamiért jól esett magaménak tudni egy részben őt. Az egy hónap alatt szinte kibontakoztunk egymás mellett, s el is felejtettem, hogy valójában szeretem őt.

Anya természetesen tudott a titkos találkozgatásunkról, csak apa és Wufan nem. Ezért számtalanszor hálát mondtam édesanyámnak. Így volt ez december közepe felé is, mikor Xiu jött el értem a plázától.
- Hol szeretne most találkozni? – kérdeztem új sofőrömet, ki szokásához híve vékony bajuszkáját csavargatva mosolygott vissza rám a visszapillantó tükrön. Nem válaszolt, én pedig vállat vonva pihentem a hátsó ülésen. Egyszer csak megszólalt.
- Nagyon megfogtad Luhant. – mondta, mire én odakaptam a tekintetemet.
- Nem szokott lányokat keresni, főleg nem kislányokat. – gúnyos hangsúlyt fektetett a mondat utolsó szavára, mire én ciccegtem egyet. Mióta Luhannal beszélgetek, nem mondom ki azt, amit gondolok – ezért bízik meg bennem. Még Lifennek se mesélem el azt, amik történnek köztünk – hiszen csak barátok vagyunk.
Xiu nem mondott többet az út alatt, így csak befordult egy gazdag negyedbe, a város szélén. Mindenhol pálmafás házak – igen, télen. A dombon lassan utaztunk fel, míg nem hangos fékcsikorgással megállt az autó és a motor halk morajlása zengett köröttünk.
- Indulj meg. – csapott a kormányra, széles vigyorral Xiu. Felvont szemöldökkel kattant a zár, s kiszálltam a kocsiból; Xiu pedig éles farolással tolatott, intett és szinte leszáguldott a dombról. Ott hagyott engem egy hatalmas kertes ház előtt, a házban pedig egy ablaknál égett a világítás. Szép, dizájnos és karakteres ház volt, de meglepetésemre kinyílt előttem a távműködtetésű kapu én pedig sétálni kezdtem a kis ösvényen, így pedig bekopogtam a bejárati ajtón. Rövid időn belül kinyitódik.
- Gyere be, mert megfázol. – mondata közben rántott be az előtérbe Luhan, én pedig meghökkenve topogtam jobbra-balra. A bel tér tágas volt, otthonos meleg színekkel és láthatólag kényelmes bútorokkal. Levettem a cipőmet és a kabátomat, ő pedig egyenesen a konyhába tolt engem, hol két pohár pezsgő várt a szürke konyhapulton. Értetlenül fordultam felé.
- Ez micsoda? – kérdeztem, mire Luhan csak felült a konyhapultra és kezébe vette az egyik poharat, a mozgásra pedig felszökött néhány apró gyöngyöződő buborék.
- Egy hónapja ismerlek. – mosolygott le rám, én pedig értetlen pislogással válaszoltam. A másik pohár felé biccentett, én pedig tétován, de kezembe vettem a hosszú poharat; összekoccintotta őket, s egyszerre kortyoltunk a száraz pezsgőbe.

- Felejtsd el a valóságot. Csukd be a szemed. Gondolj arra, mit éreztél, mielőtt először megcsókolt, vagy először hozzád ért. Mielőtt közel kerültetek volna, te már ismerted a mosolyát, tudtad a szeme színét, és hogy mindig isteni illata van. És mikor végre rád nézett, egy hétig is bámultad volna, de semmi sem volt olyan, mint mikor először megérintett. Olyan volt, mintha csak ketten léteznétek, és csak gondolni sem tudtál arra, hogy valaha el kell válnod tőle. – suttogtam, fekve a prémes szőnyegen. Éreztem, hogy ereimben túlfűt az alkohol, mellyel Luhan tömött engem az egy hónapos barátságunk megünneplésére. Igazából, dunsztom sincs, hogy ő valóban meg szokta-e ünnepelni ezeket, de kellemes és jóleső gesztus volt tőle. Attól a fiútól, akinek az életemet köszönhetem.
- De annyira… furcsa vele lenni. Nem igazán ismerem még őt, de érzem, hogy benne teljesen megbízhatok. Gyönyörű sötét, nagy szemei vannak. Sápadt bőre, telt ajkai. Hosszú, fekete haja és édes mosolya… Őszintén szólva, soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen lány lesz az… esetem. Szeretem a mosolyát, a haját. Szeretem a térdét. Szeretem azt, ahogyan néha megnyalja az ajkát, mielőtt megszólal. A nevetését. Az arckifejezését, amikor alszik.  Szeretem, hogy miatta azt érzem, hogy minden lehetséges, vagy valami hasonlót, hogy érdemes élni. – motyogta mellettem Luhan, lehunyt szemekkel. Egymás mellett feküdtünk a hófehér, pihe-piha prémes szőnyegen miközben élveztük, hogy mellettünk pattogott a kandallóban égett, frissen ropogó fa. Csöndben hallgattam áradozását és kezdtem magamban letisztázni, hogy nincsen nála esélyem. Nem elég meghallgatni egy férfit, reflektálni is kell a gondolataira; nem elég a rendelkezésére állni, helyettesíteni is kell az összes többi, elérhetetlen nőt - azokat a nőket, akiket, ha ideje és lehetősége engedné, szintén meg akarna szerezni magának. Azt a nőt kell alakítani, akit minden férfi a magáénak szeretne, de csak egyvalaki kaphat meg – hosszas gondolkodásom alatt pedig hirtelen a mellkasomra helyezett valamit. Kinyitottam félálomból felriadó szemeimet, majd a kis borítékra pillantottam. Kezembe véve kinyitottam, és hideg kezdett futkosni a hátamon, amint elolvastam az alábbi szöveget;

„Rólad beszéltem.”