第2章

- 2. fejezet –

                Napok óta csak honvágyam van – mióta találkoztam Luhannal. Egy szempillantás alatt történt az, hogy véletlenül a színpad mögé sétáltunk és a nagy lendületemmel fellöktem őt. Amilyen hirtelen került közel hozzám arca, olyan gyorsasággal zavartak el minket onnan a menedzserek. Ő pedig tétlenül nézett engem, pedig itt én vagyok a legnagyobb hibás.
Az asztalomnál ülve újra és újra elbambultam, ahogy magam előtt láttam arcát, ahogy aggódó tekintete, édes hangja csalogatott engem. Alsó ajkamba haraptam, s hosszú ujjú pulóverem szegélyét ronggyá markolászva görnyedtem előre, így szüntetve a hasamban ezreivel repkedő pillangótömeget. Fejemet lassan az asztalra hajtottam és dúdolgatni kezdtem az egyik híres EXO számot, a Moonlight-ot. Ismét könnyek szöktek szemembe, miket még visszatartani se tudtam, úgy törtek át lelkem erős gátján. Fogalmam sincs, hogy hogyan és miért hatott rám ennyire ez a találkozó, de még maga a Telihold se tudta rá a választ. Így meredtem ki az ablakon, a fényes kör alakra. Körötte ezer és ezer csillag leli éjszakáját, biztos pontját. Úgy ragyognak, úgy néznek le rám, mintha ezernyi oltalmazó lélek lesné minden kívánságomat. Biztonságban érzem magamat, akárhányszor a fehér korongra nézek.
- Vajon Luhan is nézi a Teliholdat…? – kérdezem magamtól halkan, egy ábrándozó sóhajjal miközben fejemet támasztom asztalom kis lámpájának lágy fényében.
Féktelen álmodozásomból a mellettem lévő fehér telefonom csörgése riaszt fel. Pislogok párat, s széles vigyor kúszik arcomra. Felkapom.
- Bátyó! – vinnyogok fel, mire a vonal túlsó felén kissé mély kuncogást hallok. Felpattanok az asztaltól és az ablakhoz rohanok – ám nem látom őt sehol, így csalódottan fordítok hátat az ablaknak.
- Mi a helyzet, Meiling? Anya hogy van? – kérdezi lágy hangján, mitől rögtön dobban egyet szívem. Mindig képes volt megnyugtatni ezzel a hangtónussal.
- Hát… Mondhatni, boldog vagyok. Meg nem is. Tudod, ez a plátói szerelem… - motyogom, miközben vakargatni kezdem halántékomat. Nem akar soha ilyenekről hallani, így nem is nyaggatom.
- Anya még nincs itthon. Egyedül vagyok itthon. – folytatom inkább.
- Aha. Na, figyelj csak… Holnap hazamegyek. – jelenti ki nemes egyszerűséggel. Alig másfél éve nem láttam a bátyámat, csak is TV-n és interneten keresztül, híressége lévén. Mióta májusban volt egy incidense, azóta se tért még haza – vagy én nem voltam itthon.

                Szinte vágtatok haza, két lábon. A busz lassú, én pedig sprinteléssel alig öt perc alatt hazaérek a negyed órás buszozás helyett. Ma érkezik. Ma érkezik meg a bátyám.
Hangosan lihegve fordulok be az utcánkba, majd pedig a nyitott kapun, minek tövében már üvöltök.
- Wufan! – üvöltöm el magamat. Semmi válasz. Megismétlem, immár hangosabban; felrohanok a teraszra, cipőimet szinte hanyagul lerúgom magamról és berontok az előtérbe. Wufan az asztalnál áll, anya pedig rám kapja tekintetét, kezében a fehér porcelánból készült csészét szorongatja, gőzölgő teával. Elmosolyodik, majd Wufanra pillant. Az én bátyámra, vagy is az egykori EXO tagra, Krisre.
Alig fordult felém, rögtön izmos nyakába ugrok nekifutásból; olyan magas, hogy szinte lelógok nyakából. Ekkor éreztem meg derekam körül erős szorítását és tartását… ezt a biztonságot másfél éve nem éreztem, soha. Pillanatok alatt képes begyógyítani minden sebemet, mit másfél év alatt szereztem.
Megváltozott, tetőtől-talpig. Mióta kilépett a bandából, fekete lett a haja és hátranyalja. Barna bőrdzseki, alatta fehér póló. Kék csőnadrág betűrve fekete bakancsba. Ez Ő.
- Milyen szép lettél. – mosolyodik el, mire én is elmosolyodok. Megkönnyeztem a pillanatot mikor híres lett, s megkönnyeztem a pillanatot mikor közvetlen a születésnapom után egy nappal feljelentette az SM Entertainmentet. De egy részem meg is nyugodott.

- Szóval meddig maradsz itthon? – kérdezte anya. Előttünk rengeteg étel sorakozott fel, én szinte mindenből kapkodtam egy kicsit, hiszen Wufan rengeteget mesélt. Ő teájába kortyolt, majd sóhajtott egyet.
- Habár most forgatunk meg ilyenek, a két forgatás közötti szabadidőmet simán ki tudnám használni fotózásokra meg ehhez hasonlókra… De ehelyett megkértem az ügynökséget, hogy hadd töltsek egy kis időt itthon is. Rögtön rábólintottak. Ezt Koreában nem engedték meg… még akkor sem, mikor Kínában koncerteztünk. – mondta, én pedig helyeslően bólogattam. Ha jobban szemügyre veszem az én hősömet, kikerekedett arca és jobb erőnlétbe van. Örülök hogy így látom.
- És… Luhannal tartod a kapcsolatot? – óvatosan teszem fel a kérdést, mire Wufan pislogva rám néz.
- Miért kérdezed? – vonja fel egyik szemöldökét. – Egyébként, most már igen. Hogy őszinte legyek, a feljelentés óta nem igazán beszéltem a fiúkkal, hiába támogattak mindenben. De most, hogy Luhan is hazajött és ő is követte a példámat, mondhatni kollégámnak mondhatom őt. – kuncogja el magát, min én is elmosolyodok kicsit. Wufannak soha nem meséltem a Luhan iránt érzett szerelmemről. Bizonyára megölt volna, hiszen egy idősek, ő pedig gusztustalannak találná azt, hogy ha egy vele egy idős fiúval lenne kapcsolatom. Ezért is rettegek neki elmondani ezt a találkozást. Mi van, ha…

***

November végéig maradt nálunk Wufan. Egy pénteki napon ismét a főtéren sétálgattam, de most teljesen egyedül; más volt a levegő. Sokkal másabb, mint a hónap elején. Derűs, kissé nedves idő – havazni fog hamarosan, aminek én roppant mód örülök. Fogalmam sincs miért, hiszen nagyon nehezen bírom a hideget és rettenetesen fázom télen… még is, nosztalgikus érzéseket kelt bennem az, hogy az ablakomból nézem a havazást, forró csokit iszogatva, bekuporodva a meleg radiátor mellé. Akkor jön most a nagy kérdés; Miért sétálgatok egyedül ebben a hidegben?
A válasz egyszerű. Szeretném felidézni a pár hete történt emlékeket.
Végig mosolyogtam magam elé, mint egy idióta. Két kezemet meleg zsebemben melegítve sétálgattam, csigalassú tempóban. Az érzéseim és a gondolataim szinte örökös harcot vívtak  egymással, míg nem le kellett ülnöm egy padra. Csak meredtem magam elé… ismét elképzeltem Luhan érintését, aggódó hangját.
- Elnézést… Te vagy Meiling? – lép elém valaki. Hirtelen felkapom fejemet, de nem tudom kivenni a magas illető vonásait, hiszen mögötte egy erős fényű villanyoszlop állt. Összeszűkítettem szememet.
- … ki maga? – kérdezem, hiszen nem akartam hirtelen felállni és az illető arcába hajolni. Magas volt, nagykabátot viselt, a bolyhos kapucni alatt pedig egy baseball sapkát. Kissé tartottam tőle, hiszen mi van, ha akar valamit? … Egy teljesen átlagos fiú lehetett.
- Én vagyok az, Luhan. – suttogássá alakul hangja, bennem pedig azonnal megáll az ütő. Csak meredtem rá… másodpercekig, néma csöndben, lélegzetvisszafojtva, dermedten néztem őt. A sötétben lassan kikerekedtek vonásai; Valóban ő volt. Luhan megkeresett engem…
- Emlékszel, mikor elestél miattam? Miután elváltunk, a barátnőd után küldtem a menedzseremet, Xiu-t. Meg akartam tudni a nevedet, hiszen durván eleshettél miattam, ezt pedig nem hagyta szó nélkül a lelkiismeretem… - motyogja, miközben lassan leül mellém. Én nem fogtam fel azt, amit az előbb hablatyolt. Kissé megszeppenhetett, hiszen látta hogy mennyire bámulom őt. Ekkor hirtelen észbe kaptam, és a pad szélére húzódtam; valóban úgy nézhettem ki, mint egy rajongó, aki most megölné őt.
- Az.. Az én hibám volt. Én perdültem meg hirtelen, csak mert… csak… nos… - itt elakadt a szavam. Most még is mit csináljak? Valljak neki szerelmet, ahogy minden rajongó teszi? Egyszerűen nem tudtam többet kinyögni, a szemkontaktust se tudtam vele tartani. De éreztem, hogy mosolyog.
- … csak mert rólam áradoztál. Igen, hallottam. – ekkor felpillantok rá. Mosolyog, én pedig rögtön szám elé kaptam kezemet. A büdös fenébe… Most biztos, hogy annak a tipikus tömeg tininek hisz.
- Sajnálom… - ennyit tudtam kibökni. Ő nem válaszolt. Én se mondtam semmit. Ez a közöttünk megtelepedő csend kezdett kínossá válni, míg nem ő hirtelen felállt és leguggolt elém.
- Ne bánkódj. Akkor, legyen a kettőnk hibája. Én se figyeltem, te se figyeltél… és most, mint két barát, elhívlak téged vacsorázni. Szeretnélek kiengesztelni téged. – mosolygott fel rám, én pedig meghökkenve néztem őt. Nem tudtam mit mondani, csak döbbenten keresgéltem magamban az elveszett szavakat, melyek egy éve fogalmazódnak bennem. Elhagyott a bátorságom.
                Luhan alkarom alá nyúlva felhúzott a padról, és tartva a tisztes távolságot kezdett vezetni a parkoló felé. Szívem még mindig hevesen kalimpált mellkasomban.
- Csak kérlek, ne mondd ki hangosan a nevemet… bármikor elkaphatnak minket a paparazzók. – suttogta fülembe azzal az édes hangjával. Kirázott a hideg, már pusztán a tudattól. Az álmaim sorra válnak valóra, miközben semmit sem teszek értük. Valóban isteni áldás…
A főtér mögött, egymás mellett sorakozó autók közül egy átlagos autóhoz vezetett. Átlagos autó, mint a többi; kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját, én pedig bámészkodtam.
- Szállj csak be. – vonja fel szemöldökét, én pedig összevont szemöldökkel pillantottam fel rá.
- De én… Szóval… Ez helyes? Én nem vagyok az a rajongó, akit ilyen egyszerűen… le lehet venni a lábáról. – kezdett a végén elhagyni a hangom. Ő pislogott rám egyet-kettőt, majd elmosolyodott.
- Mint mondtam, nem azért teszem, mert a rajongóm vagy. Barátnak számítunk, mától kezdve. Én pedig kárpótollak egy finom vacsorával a fájós hátadért. Na, gyorsan ülj be! – szinte betolt a kocsiba. Míg ő átment a másik oldalra, én becsatoltam a biztonsági övet, és már szeltük is Peking gyönyörű utcáit. A fények összemosódtak a gyorsaságban, néha az indexelő és a GPS hangja törte meg köztünk a csendet.
- Ez annyira abszurd… - böktem ki, lopott pillantást vetve felé. Mint valami első randin.
- Miért? Ez olyan, mint egy randi. – kuncogta el magát, mire elkerekedtek szemeim. Rám nézett, majd a kuncogás hangos nevetéssé vált.
- Ugyan már kérlek, ne vegyél komolyan. Valóban meg lehetsz illetődve… És sajnálom a kellemetlenséget, de nem hagyott békén a lelkiismeretem. Minden nap kimentem a főtérre, és téged kerestelek ilyen későn. Reméltem, hogy ott leszel, de hát… Nem. – tényleg látszott arcán a megbánás. Én csak egy apró mosollyal tituláltam. Ember, ha már valóra vált az álmom, éljem ki!

                Egy nevéről és ételéről elég híres étterembe mentünk. Kint átmotoztak minket a biztonsági őrök, és Luhan kérte az igazgatót, ki örömmel fogott vele kezet.
- Xiu, ő itt Meiling. Megtaláltam. – vigyorgott Luhan, én pedig a férfira néztem.
- Nocsak, hát te vagy az? Valóban szép lányra tippeltem. Örvendek, a nevem Xiu. Bizonyára tudod, hogy én vagyok Luhan menedzsere, és igen, ez az öt csillagos étterem is az enyém… Itt titokban marad a találkozótok. – mosolyog rám, én pedig egy köszönöm bólintással letudtam a dolgot. Végigcikáztunk a kicsípett asztalok között, a gusztusos ételeket megvizslatva. Egy külön, nagyon kicsi szobába terelt minket Xiu; az egész szobát csak két, egymással szembe lévő bőrkanapé töltötte ki, köztük pedig hófehér abrosszal leterített asztal. Én leültem az egyik bőrkanapéra, s mire Xiu elment, jött is az egyik pincérhölgy, felszolgálva a menüt. Nem akartam drága ételt választani, de itt szinte minden borsos árral rendelkezett. – Mire feleszméltem a nézelődésből, Luhan és a pincérnő várt rám türelmesen.
- Bármit kérhetsz, Xiu állja. – mosolyog rám Luhan, én pedig elpirulva kaptam vissza tekintetemet a menüre. Szorongtam, zavarban voltam; végül a választásom egy tál csirkesalátára esett, párolt garnélarákkal. A hölgy udvariasan elment, mi pedig kettesben maradtunk. Kettesben…
- Szóval… Hány éves vagy? – kérdezi, miközben kortyol egy nagyot az ásványvízből. Kellemetlen.
- Májusban leszek tizenhét éves… - mondom, mire várható volt; kigúvadt szeme, nagyokat pislogott és hitetlenkedve vonta fel szemöldökét.
- Idősebbnek nézel ki… - láthatólag ő se találja a szavakat.
               
                A vacsora nagyon kellemesen telt Luhan társaságában; megtudtam, a magánéletét előre helyezi a karrier helyett. Azt is megtudtam, hogy megbízik bennem, ezért oszt meg velem ilyen titkokat – én pedig szinte kötelességemnek éreztem azt, hogy erről senkinek se szabad beszélni. Se anyának, se Wufannak és Lifennek se. Hazavitt engem, pontosabban az utcasarokban tett le.
- Köszönöm szépen a mai estét, és hálás vagyok… - motyogom, de már nem olyan szendén. Ő pedig elmosolyodott, kicsatolta biztonsági övét és áthajolt az anyósülés felett, megsimogatni az arcomat. Éreztem tenyerének melegségét, mitől összeugrott gyomrom. Elvörösödtem, mint a paradicsom.
- Legközelebb is találkozhatunk. – mosolyodik el, majd int és becsukva az anyósülés felőli ajtót, becsatolja biztonsági övét és elhajt.