第1章

- 1. fejezet -

            Álmaim rózsaszín felhőiből riasztott fel édesanyám éles hangja; szívem szaporán dübörgött mellkasom bal oldalán, én pedig nyűgösen nyújtózkodok vastag takaróm alatt.
- Meiling, ideje felkelned! Iskola! – rikácsoló hangja csengeti fülemet. Péntek van, én pedig tudtam, hogy ideje felkelnem, még is valami visszahúzott az ágyba. Nem szoktam még meg Kína közlekedését, Kína közösségét. Teljesen más Kanadától.
            Még számomra is nehéz bevallani, de életemben ez az első alkalom, hogy Kínában tartózkodok – hiába vagyok én is szintén kínai nemzetiségű. Majdnem 17 éves vagyok, és most sikerült először olyan környezetben aludnom, olyan környezetben levegőt szívnom, ahol eredetileg fel kellett volna nőnöm. Még is deja vu érzésem van. Vajon mitől?...
Az iskolába vezető utam alatt számtalanszor próbáltam magam elé képzelni Kanada kietlen utcáit, felidézni kiskori emlékeimet, ahogy bátyámmal kézen fogva sétálunk a sok fehérbőrű ember között. Még is… Itt olyan embereket látok, akik hasonlóak hozzám. Sok a turista, és sok a látványosság. Őszintén bevallom, otthonosan mozgok Kína szívében, Pekingben.
Egy elit iskolába járok, azon belül már gimnazistának számítok. Mivel 10. osztályos vagyok, így a felsőosztályból automatikusan átirányítottak a gimnazista részre; nem lepődtek meg egy új lányon, még is borzasztóan megdöbbentett a hatalmas klikkesedés, a sok konfliktus, melyet inkább lányok robbantanak ki az iskolaudvaron. Én inkább elmentem onnan, akármekkora balhé robbant ki miattuk… Azonban, kissé lehangol, hogy egy ilyen híres iskolában a női ösztrogénszint tetőzik a legjobban. A fiúk lazán kezelik a dolgokat, nem igazán foglalkoznak a női bombákkal. Velem valami oknál folyva nem kezdtek ki, mondhatni, elvegyültem az átlagos tinédzserlányok sokaságában, ennek köszönhetően pedig nagyon összetartó baráti köröm van. Ebből a baráti körből pedig legjobb barátnőmnek tudhatom a nálam egy évvel idősebb Lifent, ki szépségéről és természetéről híres. Magas, karcsú, bőrét fehéríti, arca gyönyörű kerekded és végtelen türelme miatt szárnyal hírneve az iskolában. Ismét egymás mellé sodort minket ez a „nehéz élet” az iskolapadban, így hálát adva az Égnek telt el a nyolc órám az otthonos környezetben…
- Meiling, elmehetnénk a közeli drogériába, tudod! Ami a főtéren van. – szólt hozzám Lifen, miközben már éppen összekészülődtünk a lányöltözőben. Testnevelés- és utolsó óra gyanánt már lomhábban készülődtünk össze, s már csak ketten maradtunk az alig megvilágított öltözőben – általában mindig mi végzünk utoljára, így marad hely a pletykálásnak is, akár. De nem húztuk most az időt – sebtében felöltöztünk, átadtuk az öltöző kulcsát a tanárnak és elindultunk a novemberi éjszakában Peking belvárosába, a soha véget nem érő karneváli hangulatba.
Csípős hideg van, a város mint mindig, most is gyönyörűen világított tarka színekben; mindenhol kéz a kézben sétáló párok, mosolygós idősek és nevetgélő, baráti csoportok. Sétálás közben orromat megcsapja az egymás mellett lévő árusok portékáinak illata – ezeknek az illatok hirtelen támadásán csordultig lesz a szám nyállal; szinte eldönthetetlen hogy még is honnan és mit együnk. A karneváli hangulatot természetesen tetőzi az olcsó kis áruk, szuvenírek sokasága a nyugati turistáknak. Ez Peking, egy nyüzsgő, élettel teli város.
            Lifennel egy fél órás nézelődés után kiválasztottuk a számára tökéletes kellékeket, majd egy-két szatyorral karöltve tettünk meg egy nagyobb sétát, le a peron dombon, míg nem hatalmas sikítás ütötte meg fülünket. Összevont szemöldökkel fordultunk balra, míg nem megpillantunk egy kisebb színpadot; a színpad teljesen üres volt, néhány erősítő lelt rajta helyet, körülötte kék pólóban rohangáló emberek száguldottak. Korond övezte a kis színpadot, a korond és a színpad között pedig elég nagy távolság helyezkedik el. Egy öltönyös férfi sétál fel a színpadra, majd a mikrofonba pisszeg.
- A jelenlévőket kérem, torkuk szakadtából üvöltsenek! Csak bátran! – mosolyog a közönségre – leginkább tinédzser lányokra -, majd végül lebaktat a színpadról és két fiú sétál fel a helyére, egy lánnyal karöltve. Hatalmas sikítás hallatszódik, mikor az egyik fiú int a közönségnek. A két fiú kezében egy-egy gitár helyezkedik el, a lány pedig mikrofont szorongat magához, feltehetően ideges. Még egy utolsó stylist simítás a három „fellépőn”, míg a színpad előtt három kamerát bütykölnek.
Megpendül a húr, az egész teret kellemes rezgés veszi uralma alá. Elbambultam az ismerős arcon, míg nem észbe kapok; a színpadon nem egy közönséges fiú áll. A színpadon Luhan áll.
- Meiling! Ez Luhan! – üvölti el magát Lifen, erősen alkaromba markolva. Bágyadtan, pislogva pillantok az izgatott lányra, ki az előre nyomuló tömegbe rángat. Nem fogom fel a történteket. Mintha… Mintha egy olyan filmbeli helyzetbe csöppentem volna, ami tényleg csak a filmekben történhet meg. Haja vörösesbarna, oldalra fellakkozva. Kék-fekete pólót viselt, kék farmerral.

Nem tudtam róla levenni a szememet; nem mertem pislogni, pupillám tűhegynyi méretűre zsugorodott Luhan láttán. Egész testem merev görcsbe rándult, fülemben szüntelen dübörgött pulzusom – szinte levegőt is elfelejtettem venni. Igen, valóban Ő az. Az EXO volt tagja. Luhan, aki teljes egészében megváltoztatta az életemet. Luhan, akibe örökké szerelmes voltam és leszek… Mindig azért imádkoztam, hogy bárcsak láthatnám őt egy koncerten – erre, itt hangolja előttem gitárját, alig húsz méterre tőlem, egy felvétel erejéig; néha a közönségre mosolyog, néha odasuttog valamit vagy a lánynak, vagy a társának. Kapd el a tekintetemet, kérlek… 

Szerintem képtelenség igazán kiszeretni valakiből. Azt hiszem, hogy ha szerelmes lesz az ember, igazán szerelmes, akkor az egy életre szól. Minden más csak élmény és illúzió… ahogy azt se hittem el, hogy Luhan előttem játszott gitáron, ahogy előttem adta át magát a zenének. Én vagyok a legboldogabb ember a világon.

***

- Te sírsz… - zökkent ki gondolataimból, ritmusomból Lifen. Kezei óvatosan karolják át jobb felkaromat, én pedig felpillantok rá. Valóban; a könnyek szüntelen csordulnak végig arcomon, kövér cseppekben. Melegséget érzek belülről, miközben ráz a hideg. Hihetetlenül nézem barátnőmet, miközben újra és újra felelevenítem az elmúlt másfél percet. Láthattam Luhant, egy égi csapás volt őt látni testközelből, amit mindig is akartam. Mivel érdemeltem ezt ki, Istenem? Sok lánynak is megváltás volt őt látni, még is… úgy érzem, ez a pillanat számomra volt a legfontosabb.
Elzavarták a tömeget, mi pedig félrevonultunk az egyik peron alá. Lifen mosolyogva állt elém, kicsit lehajolt hozzám; fehér sálamat az orromra húzta, majd sálam végével felitatta még mindig szüntelenül potyogó könnyeimet. Morcosan, még is érzékenyen markolásztam piros szövetkabátom két ujját. Megsimogatta fejem tetejét, majd magával húz.
- Ennyire szereted Luhant? – kérdezi, mire én szokásomhoz híven fellángolok. Már a neve hallatán tombolni kezd bennem az adrenalin, így elvigyorodok és a végtelen boldogságtól vezérelve hangosan kezdek regélni.
- Viccelsz?! Annyi lány van oda érte, természetes hogy nekem nincsen esélyem nála! Egy szót se szólna hozzám, hiszen valóban híres, főleg hogy most az EXO nélkül debütált, mint színész. El se tudom mondani, hogy mennyire boldoggá tesz az, hogy szerethetem Luhant, és hogy… - hatalmas mesélésem közepette hirtelen fordulok egyet, bal lábam jobb lábamba akad, így megbotlok és hatalmasat esek hátra – így fellökve valakit, szintén. Reccsenést hallok, húrszakadást és éles fájdalmas érzek derekamban, karomban, tüdőmben; a peron végébe estem, hátamat beütöttem a szélébe, így levegőt nehezen kapva nyögök fel, mire valaki hirtelen hátulról előre tol engem. De ez nem Lifen volt.
- Jézusom, jól vagy?! Ne haragudj, kérlek! – szívemet megremegtető hang szól hozzám, miközben támasztja a hátamat. Lifen kezéből kiesik a szatyor.
Oldalra kapom a fejemet, bennem pedig hirtelen hatalmasat dobban szívem. Megijedt, aggódó tekintettel találom szembe magamat; Luhant löktem meg, kezéből kiesett a gitár, még is ő segít nekem.

Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.

Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik és megérintett engem. Azon a napon, mikor találkoztam Luhannal… Elzavartak minket. Nem találkoztam vele azóta, nem hallottam felőle se a médiában, a kis előadás helyszínén se láttam őt.
Én ostoba, hát még is hogy reménykedhetek abban, hogy Luhan keresni fog engem? …