第9章

- 9. fejezet –

            Három nyugtatót magamba gyömöszölve vészeltem át a napot, egyedül, otthon. Vártam az ítéletet, már elcsomagoltam néhány pontos dolgot a kis kézipoggyászomba. A tükröm teljesen összetört, a telefonom pedig használhatatlan lett. Mihez fogok kezdeni?

            Már rég sötét van, elmúlt este kilenc óra, mire hirtelen becsapódik a bejárati ajtó. Hirtelen mellkasomba és gyomromba nyilall az ismerős érzés, amitől hirtelen reszketni kezdek, s gombóc fojtogatja a torkomat. Lassan kisétálok a folyosóra, s félig lesétálok a lépcsőfordulóhoz. Anya és Wufan áll nekem háttal, a bátyám éppen lesegíti az anyámról a kabátot és felakasztja. Egyik sem pillant rám, rideg a környezet.
- Gyere le. – szólal meg hirtelen anya, de hangszíne még inkább megingat a szakadékom szélén. Alsó ajkamat beharapva lépek minden egyes lépcsőfokra, mely a halálomhoz vezet. Anya és Wufan leül az asztalhoz, én pedig velük szembe. Néma csönd, egyikőjük se szól; én pedig csak tapasztalom a pánikbetegségem lappangását magamban. Az óra ketyeg, egyre hangosabbnak tűnik. Meghökkenek, mikor Wufan rám pillant.
- Biztos hallottad, hogy milyen hírek keringenek Luhanról… - mintha karót nyelt volna, hangja rekedtesen hangzott. Én összevont szemöldökkel próbálom menteni magamat.
- Én ne… - de nem engedi végigmondani. Hirtelen lendületből feláll, a szék erőből koppan a kövön, Wufan pedig ököllel ver az asztalba, mitől ugrok egyet a helyemen. Elkerekedett szemekkel nézek fel a bátyámra.
- Hogy az Istenbe ne tudnád?! Ne tagadj le semmit! Közöd van Luhanhoz?! – emeli fel hangját, mire belém ragad a szó, mintha belém betonozták volna. Anya nem moccan, se lesütött szemekkel néz az ölébe.
- Kérdeztem valamit! Közöd van, vagy sem?! – üvölti el magát, homlokán és nyakán düllednek az erek, idegei szinte elpattannak.
- Igen, közöm van! – üvöltök vissza, mire ő meglepettségében szinte nem is tud mit mondani. Kész. Bevallottam. Büszkén vállalom előttük, hogy közöm van Luhanhoz. Ahhoz, akit évek óta szeretek. Wufan nem találja a szavakat, hirtelen túr hajába és amilyen hirtelen megfordult, olyan erővel rúgott a székbe, mi ripityára tört.
- Még is… Még is hogy képzelted?! Hogy egy nyolc évvel idősebb sráccal állsz össze, aki híres, és nem mellesleg az én barátom?! Eszednél vagy?! – hadar, nyelve szinte összeakad és köpködi a szavakat. Ekkor én csapok az asztalra, és rátámaszkodva próbálom megértetni vele az álláspontomat.
- Soha nem voltál itt velünk, Wufan! Nem te adtál erőt nekem, hanem ő! – érzem hogy nem fogom tovább bírni.
- Még is mihez kellett neked erő, baszd meg?! Még csak tizenhét éves kis takony picsa vagy! – olyan jelzőkkel illet, amik táncolni kezdenek az idegeimet. Anyára nézek, de ő lesüti szemeit. Nem áll ki mellém.
- Mi az, hogy mihez?! Miattatok vagyok ott, ahol! Pánikbetegség, migrén, szomatizációs zavar! Soha a kurva életbe nem fogod megérteni! – zokogom el magamat, teljesen eltörött a mécses. Nincs itt Luhan, belsőm pedig szinte fohászkodni kezd az Éghez, hogy jöjjön el, hogy segítsen.
- Miért voltál ilyen óvatlan?! – hirtelen anya száll velem szembe. Tudtam, hogy nem fog mellettem állni, tudtam, hogy ellenem fog szegülni. Tudom, hogy félt, mint egyetlen második lányát, és hogy csak az érzés miatt hagyja megtapasztaltatni ezeket, de akkor sem számítottam erre.
Bambulásomból pedig a bátyámtól kapott éles pofon zökkent ki, mitől hármat lépek hátra, meginogva. Anya lefogja őt, én pedig megszédülve próbálok kapaszkodni a pultba. Vérem sós ízét érzem számban, majd elszörnyedt tekintettel nézek a szinte megőrült Wufanra – látom tekintetén, hogy borzasztóan megbánta, de azt is látom rajta, hogy szíve szerint most holtig gyepálna. Arcom ég, felduzzadt – én pedig felrohanok az emeletre felkapni azt, amit már összeszedtem, s magamra zárva az ajtót nyitom ki az ablakot. Miközben könnyeimmel küszködve dobom ki az ablakon a kis kézipoggyászt, én kiülök az ablakpárkányra és a nem túl magas ablakból a hóba vetem magamat; sikeresen érkezem, de nem habozok. Anyáék pillanatok alatt rájönnek, hogy elszöktem; ebből pedig még nagyobb botrány lesz.

            És akkor jön a nagy kérdés; Hová mész, Meiling? Hová fogsz menni, hogy ne keltsd fel az emberek figyelmét? Hogy ne okozz kárt másokban? Hogy ne tedd tönkre mások életét? – érdekes kérdés. Felemésztő. Csak sétálok a főúton, az autópálya mellett; se telefonom, se pénzem. Semmim sincs. Mindent magam mögött hagytam, ami tönkre tett engem lelkileg. Ezek a betegségek… mind miattuk vannak. Az, hogy anyám daganattal dolgozott a hét napból hetet, az, hogy apám nem dolgozott, csak ivott. Az, hogy lelki terrorban éltünk. Az, hogy mindig kipécéztek engem az iskolában. Nesze neked karácsony.
            Gondolataimba merültem; valóban nem volt rá lehetőség, hogy bárkinél is felbukkanjak, ezért egy utolsó próbát teszek; a céghez megyek, ahol Xiu esténként még dolgozik. Körbepillantok az esténként kihalt környéken, majd átmászva a kerítésen indulok a hátsó személyzeti ajtóhoz, ahol Luhan szokott cigizni. Ismét érzem azt a dohos szagot, nekem pedig hányingerem lesz tőle. Még is megkísérlem azt az ötletet, hogy lenyomom a kilincset; meglepetésemre sikerül is az ötlet. Nyitva van, én pedig óvatosan belépek és becsukom magam előtt. Sötét van, a folyosó túlsó végén ég a recepció lámpája. Halkan végigsétálok, majd a hatalmas előtéren körbenézek - sehol senki, így átfutok a másik oldalra, s a stúdió felé indulva megkönnyebbült lélekkel veszem észre, hogy Xiu üvegajtaja mögött ég a lámpa. Halkan bekopogok, majd bedugom fejemet; ő pislogva hátrafordul gurulós székén, majd meghökkenve feláll.
- Hát te még is mit keresel itt? Hogy jöttél be? – kérdezi, majd odasétál hozzám, vállamra téve kezét. Én nem bírom tovább; elsírom magamat, mire veszi a lapot. Tudja, hogy mi történt, nem is kérdez semmit. Csak leültet a kanapéra, és becsukja utánam az ajtót; hangos sóhajtással húzza elém székét. Egy ideig nem mond semmit.
- Remélem tudod, hogy most mire gondolok… - motyogja, én pedig már a harmadik zsebkendőt szétáztatva pillantok fel rá. Xiu tudja a legjobban, hogy mennyit jelent nekem Luhan… Még is, ezzel a lágy pillantással rögtön meg tudja nyugtatni a lelkemet.
- Szakítanotok kell. – fejezi ki magát nyersen és tömörem. Tudtam, hogy ezt szeretné mondani, számítottam rá, még is lelkembe hasít az éles fájdalom. Ez az egy hónap… ilyen gyorsan eltelt volna? Hisz’ annyi mindent csináltam volna vele.
- De Xiu, én nem szeretném feladni! Könyörögve kérlek, találj ki valamit! – hüppögök, még én se értem a saját szavamat; gusztustalanul nézhetek ki felduzzadt arccal, vöröslő szemekkel, szipogó hanggal. Látom rajta hogy sajnál, de nem tud mit tenni.
- Már beszéltem Luhannal. Ő nem a karrierjét nézi, hanem a te biztonságodat. – mire ezt kimondja, kopogtatni kezdenek az ajtón, és Luhan dugja be a fejét. Meglepődve pillantunk egymásra, arcára pedig rögtön kiül az a belefáradt fej, az a félelem és csalódottság. Ismét néma csend ül meg a szobában, ő belép és halkan becsukja maga után az ajtót, mintha bárkit is zavart volna. Xiu és közém lép. Felém fordul, s fejemet átölelve húz magához, így arcomat hasába tudom temetni. Szorosan ölelem át csípőjét, hangos hüppögések közepette markolászom ronggyá pólóját, áztatom őt.
- Hogy nézel ki? Wufan bántott?  – kérdezi halkan, még is remegő hanggal. Nem akarok neki válaszolni, csak szeretném érezni a dohányszagú kezét, ahogy részegítően elvegyül kölnijének illatával.

            Xiu végül megkegyelmez nekünk, és megengedi, hogy pár napig a harmadik lakására menjünk, mit nem igazán használ. A kulcsokat odaadja Luhannak, mi pedig fél óra utazás és csönd után Xiu házát feltérképezzük. Fáradt vagyok, kimerült és hisztis. Nem nagyon szólok hozzá, pedig ő próbál szóra bírni – de én elvonulok a fürdőszobába rendbe szedni magamat, hogy ne ilyen ramaty arccal lásson engem. Xiu fürdőszobája tágas, alig használt. Hófehér, makulátlan csempén sétálok egészen a szoba negyedét betöltő teljes alakos tükörhöz. Szinte meghökkent a magam látványa; soha nem láttam még magamat ennyire leamortizálva; az arcom jobb oldala kissé meg van dagadva, szám sarkán egy kis hegesedés található. Szemeim vörösek, megduzzadtak. Alatta táskák éktelenkednek. Arcom sápadt, kezem pedig még mindig remeg. Hangos sóhajtással indítom meg a sarokkád vízét, majd a polcon található vanília illatú fürdőolajjal megspékelem a forró vizet. Hajamat kifésülöm, felfogom kontyba és végül levetkőzve ülök a kádba, melynek tűzforró vizétől teljesen kiráz a hideg; remegek még az elején térdeimet átölelve, szokom a meleget. Néhányszor elsírom magamat, ahogy azt hiszem, minden az én hibám. Ekkor nyit be hirtelen Luhan, mire én összerezzenek, és még jobban összehúzom magamat, nehogy meglásson valamit. Pislogok rá, ő is hirtelen értetlenül néz rám.
- Izé… Hoztam törülközőt, ha… Ha nem baj. Ing is van, hogy... hogy tudj mit felvenni. Az enyém. – szaporán pislog, hosszú szempillái rezdülnek minden mozzanatra. Zavarában megvakarja tarkóját, majd gyorsan leteszi a textildarabokat és kiiszkol, becsukva maga mögött az ajtót. Én ezután már nem bírok relaxálni, kimászok a kádból és alaposan megtörölközve állok a tükör előtt, és magamhoz mérem az inget; épp hogy a combom közepéig ér, így muszáj visszavennem a fehér neműmet. Így is teszek; már vagy negyed órája lehetek a már hideg fürdőszobában… még is feltűnik, hogy arcom még mindig pirospozsgás. Félénk vagyok kimenni így? Lehet. Nincs vita, muszáj kimennem, így törülközővel a még nyirkos, kibontott hajamat dörzsölgetve megyek a hálószobába; ő éppen felhúzta a tiszta ágyneműt, én pedig nem zavartatva magamat sétálok a tükör elé. Valójában én is borzasztó zavarban vagyok, de egy mosollyal titulálom, hogy többször lábaimra néz, és tarkóját vakargatja. Többször is észrevettem, hogy ha zavarban van, akkor a tarkóját vakargatja. A köztünk lévő csendet a TV halk zaja tölti ki, viszont engem is kizökkent az ő rámenőssége; hirtelen lekapja magáról felsőjét, majd eldobva azt a sarokba gombolja ki farmernadrágját. Elmerengek testén, kis pír is szökik arcomra; mikor arcára nézek, ő a tükörből néz engem. Szégyenkezve kuncogok fel, kínos volt az előbbi szituáció; összehajtva a törülköző teszem a radiátorra, majd bemászok a franciaágy friss szállodaillatába, nyakig húzva a takarót. Először fogok Luhannal aludni, először vagyunk kettesben e téren. Melyik fiatal lány ne izgulna?
            Végül az alvás mellett döntünk, egyikőnk se szeretne TV-t nézni, hiszen csak sokként érnének minket a pletykák. Lekapcsolja a lámpát, jó éjszakát kívánva egymásnak fekszünk a számunkra tökéletes pózban, sötétben. Én hason fekszem, karomon pihentetem fejemet. Még is elgondolkozok; nem hiszem el, hogy így… tudunk egymás mellett feküdni. Eljátszom a gondolattal…
- Alszol? – töri meg az éjszakát suttogása. Én csak egy gyors hümmögéssel válaszolok, hogy nem. Hallom, hogy mocorog mellettem. Vár.
- Nem félsz? – kérdezi halkan, mire ráncolni kezdem a homlokomat.
- Mitől félnék? A szörnyektől? Nem vagyok már gyerek… - motyogom kissé értetlenül, mire hallom halk, kissé játékos kuncogását.
- Hát… Attól, hogy megérintelek. Így. – amint ezt kimondja, keze hirtelen végigsiklik csípőmtől egészen fedetlen combomon át a térdemig. Hirtelen kipattannak álmos szemeim, és szaporán pislogok a sötétségben. Amilyen gyorsan csak tudom, felkapcsolom a mellettem lévő halvány fényt adó éjjeli lámpát, és hátamra gördülve pillantok fel a hirtelen felettem könyöklő fiúra. Csak néz, még a zuhanyzástól kissé csapzott haja lóg szemébe; még is, valamiért kiismerhetetlen most a tekintete. Semmi mimikája, csak néz, mint egy bábu. Görcsbe rándul gyomrom, amint nézzük egymást, centiméterekre egymástól; de tekintete hirtelen ajkamra vándorol, és jobb kezével, mellyel támaszkodik, hüvelykujjával megsimítja a heget. Egy vonallá préselődik szája, majd ismét rám néz és simogatni kezdi fejemet. Így már… nem félek tőle annyira.
Nem olyan csók volt, mint először, nem az az éhes, vágyakozó, kétségbeesett csók. Nem hasonlított egyetlen csókra sem életemben. Olyan lágy volt, akár egy csók emléke, olyan óvatos, mintha csak az ujjaival simította volna végig az ajkaimat. A szám kinyílt és mozdulatlanná vált. Nagyon csendes volt, suttogás, nem kiáltás. Keze megérintette a nyakamat, a hüvelykujja az állkapcsom alatti bőrhöz simult. Nem azt mondta az érintés: több kell. Azt mondta: ezt akarom. Ezúttal viszont senki sem zavarhat meg bennünket, csak mi magunk. A bizsergető érzés egyre erősebb lesz, a mellkasomból szétárad a testemben, végig a karomban, a lábamban, míg végül már minden porcikámat elönti a forróság. Nem tudok betelni a csókjaival, egyre jobban vágyom rá, hogy folytassa. Azt hittem, jól ismerem az éhség természetét, de ez a fajta éhség egészen más… Ezek az érzések furcsák, alfelem is hirtelen pulzálni kezd tőlem. Érzem, hogy belemosolyog a csókba.

- Felizgultál? – kérdezi halkan, rekedtes hangon. Összevonom szemöldökömet, miközben pilláim elnehezülnek hangjára, az érzésre. Ajkam résnyire nyitva, végül erőt veszek magamon és felpillantok rá; ekkor realizálom, hogy alhasamat simogatja tenyerének teljes felületével, hogy alfelem folyamatosan bizsereg, így combjaimat szorítom össze. Hirtelen elvörösödök, ő pedig szélesebbé formálja vigyorát.
- Felizgultál. – jelenti ki, én pedig vöröslő arccal forgatom szemeimet. Megtalálja újra számat, és amikor megcsókol, hallom artériáim vad dobolását a fejemben. Akárha szédület mélységébe merültem volna hirtelen, benne és önmagamban: kettőnk tengerében. Játékossá kezdi formálni a csókot, míg nem bal térdét térdeim közé helyezi, így nem tudom összezárni lábaimat. Sikerül szétfeszítenie lábaimat, így teljes súlyával lábam közé helyezkedik. Szinte rögtön görcse ugrik testem, amint megérzem magamhoz feszülni valószínűleg kemény tagját, mi alsónadrágon keresztül is jól érezhető. Hirtelen takarom el arcomat, ahogy felkuncogok szégyenlősségemben, de ő bal kezével összefogja két csuklómat, és fejem fölé szorítva hajol nyakamhoz; rázni kezd a hideg, amint megérzem hideg ajkait kalandozni nyakamon, artériám közelében, kulcscsontomon végighaladva. Néhol megejt egy-két kellemesen fájdalmas szívást, míg nem elengedi két kezemet, és kigombolja a rajtam lévő ingjének az első gombját. Amint halad a gombok szabaddá tételével, az egyre fedetlenebbé váló jobb mellemet kezdi csókolgatni. Az első halk, akaratlan sóhaj csúszik ki torkomon. Már nem szégyenlősködök előtte, büszkeséggel tölt el, hogy Luhan ezt mind miattam teszi, hogy mind miattam érzi, és hogy ő akarja ezt a leginkább. Teljesen megbízom benne, sodródok vele az árral; körbecsókolja mellbimbómat, majd szájával kezdi kényeztetni mellem teljes felületét, míg nem jobb kezével pedig hirtelen fehér neműmbe nyúl, s kicsikar belőlem egy erősebb nyögést. Csuklóját szüntelenül mozgatva lazít el engem, én pedig érzem, hogy egyre többet és többet akarok, míg nem feltolja magát térdelésbe, és letolja alsónadrágját. Engem is megszabadít a rajtam feszülő bugyitól, majd az éjjeliszekrényben kutatva keres valamit; előhúz egy kis fóliacsomagolást, minek végére ráharap, és az elszakad; kihúz belőle egy műanyag gyűrűt, ezt pedig felgörgeti tagjára. Pironkodva pillantok rá, ő pedig mosolyogva helyezkedik vissza felém, fejem mellett megtámaszkodva. Homlokon csókol, majd ajkon.
- Engedd el magadat. – suttogja, majd egy meglepően nyugtató, lágy csókkal karöltve tolja magát belém, nem könyörülve rajtam, teljes tagjával belém temetkezve. Körmeimmel hátába vájok, egy fájdalmas nyögés hagyja el számat.
Megtörténik. Megfeledkezünk végre a világról. Csak mi vagyunk.