- 11. fejezet –
Csak mereven bambulok magam elé, ahogy lassan eszembe ötlik minden. Felpillantok bátyámra, ki megtörten mereng maga elé, fájdalmas félmosollyal tarkítva arcát.
- Liah öccse ez a Shou gyerek. Azért tapadt rád hirtelen az a srác, hogy információkat csaljon ki rólad és Luhanról. Liahnak. – kezd bele a fájdalmas igazságba; fogalmam sincs, hogy hogyan derítette ki ezeket. De könnybe lábadnak szemeim, ahogy rájövök; Luhan életét kockáztatom a jelenlétemmel.
- Helyettem pedig Lifen kotyogta ki… - motyogom, mire néma csönd áll be a rideg konyhába. Wufan előtt koromfekete kávé gőzölög, előttem pedig egy forró tea. Elveszem Luhan térdéről a kezemet, ő pedig kérdő pillantást vet felém. Üveges tekintettel reagálom le, majd felállok, alattam nyikorog a szék.
- Haza szeretnék menni… - kissé előrebukott fejjel mormogom hajam alatt, majd érzem, hogy Wufan pillant rám. Szintén feláll, de ő óvatosan.
- Kell a gyógyszered? – halkan, óvatosan kérdezi. Én pedig alsó ajkamba harapva török meg; lassan bólogatva kezdem gyűrögetni pulóverem ujját. Hallom hirtelen lépteit,s átkarolva vállamat vezet egészen a bejárati ajtóig. Nehézkes kölnijének illata körbeölel engem kabátjának formájában; a kapucnit fejemre húzza, sálját nyakam köré tekerve tünteti el arcomat a kíváncsiskodó járókelőktől, majd szapora léptekkel vezet ki engem az autóhoz. Kínosan érzem magamat, frusztráltan, ahogy hallom magam mögött Luhan kérdéseit. „Mi történt?” , „Gyógyszer?” , „Milyen gyógyszer?” , „Miért nem tudok erről?” – Ó, Luhan… Hát azt akarod, hogy ezzel is terheljelek?
***
Ösztönösen tudtam, hogy ez a
szakadás, amely két hónapja keletkezett a szívemen, egész életemben fájni fog.
Mostantól ez is hozzám tartozik. Idővel majd könnyebb lesz - legalábbis így
szokták mondani. De engem nem érdekelt, begyógyítja-e majd a sebemet az idő, vagy
sem. Egy utolsó féregnek érzem magamat; Luhan minden nap hív telefonon, minden
nap küld legalább hat üzenetet. Aggódik. Görcsösen aggódik, és ragaszkodik
hozzám – engem pedig felőröl mindaz, ami eddig boldoggá tett. Boldog lehettem
harminc napig. Harminc napig nem éreztem azt a feszítő érzést a mellkasomban,
azt a gombócot a torkomban, azt a gyomorgörcsöt, melyet mind a családom miatt
kaptam. Fel lehet ezt fogni? Ismét egy gyáva féreg vagyok, aki nem képes kikecmeregni
a gödréből, hiszen a szárnyalásból szárnytörés lett. Kegyetlennek érzem
magamat, megfutamodtam az érzéseim elől – ne értsen félre senki. Meiling még
mindig szereti Luhant. De kockáztatni kell. A tét pedig most Luhan élete és jövője.
Amikor epekedve vársz egy pillantást, egy mosolyt, egy arcot, egy hangot... és
mindez csak ritkán, pillanatokra, távolságtartón adatik meg, és nem tudod, nem
tudhatod, mit hoz a jövő, akkor kegyetlen zsarnokká válik a szeretet.
Elhatalmasodik benned, és legyőz. Felülkerekedik rajtad. Már nem a barátod,
hanem az ellenséged. Felemészti előbb lelkedet, aztán egész valódat. Már nem
szépet ad, hanem fájdalmat. Egyre nagyobb és nagyobb fájdalmat. Amit már nem
tudsz elviselni.
- Kész vagy? – kopog be szobám ajtaján anya, én pedig összerezdülök hangjára. Lassan lenyomja az ajtókilincset, mi egy kattanással jelzi, hogy nyitva a zár. Bedugja fejét; arca sajnálkozó, mikor meglát engem az ágyon ücsörögve, köröttem vagy száz elhasznált zsebkendővel. A szobám polcai üresek, a ruhásszekrényem a bőröndömbe hajtogatva. Paci úrfi és Panna rongybaba pedig a bőröndömbe szíjazva. Anya léptei visszhangoznak a szobámban, majd lassan leül mellém az ágyra. Bal combom felületét kezdi simogatni, nekem pedig ismét elerednek a könnyeim.
- Sajnálom Meiling, de ez volt az egyetlen megoldás ahhoz, hogy meggyógyulj. – motyogja lágy hangjával, mi habár melengeti lelkemet, a szívem darabokban hever.
- Nem akarok Kanadába költözni. Nincs ott senkim. – zokogom el magamat, mire Anya gyönyörű szemeiben megcsillannak az első könnyek. Hogy ne lássam, jobb karjával átölel, s mellkasára húzza fejemet; érzem zabolátlan szívverését.
- Míg élek, ez a szív csak érted fog dobogni. Legalább ez az egy, mely életet adott neked. Hidd el, Luhan is meg fog neked bocsájtani. El kell feledned ezeket az ostoba betegségeket. El kell feledned apádat. El kell feledned az összes régi bántást. El kell feledned azt a lányt, aki részese volt az okoknak. Figyelj most kicsit magadra, kérlek… Beleroskadok, hogy így látlak. – csuklik el végén hangja, mitől hangos sírásba kezdek. Már nem gátol semmi, hangos, kislányos bömbölésben lelem vigaszomat. Visszamegyek Kanadába – oda, ahol Wufan kezdte sikereit.
- Kész vagy? – kopog be szobám ajtaján anya, én pedig összerezdülök hangjára. Lassan lenyomja az ajtókilincset, mi egy kattanással jelzi, hogy nyitva a zár. Bedugja fejét; arca sajnálkozó, mikor meglát engem az ágyon ücsörögve, köröttem vagy száz elhasznált zsebkendővel. A szobám polcai üresek, a ruhásszekrényem a bőröndömbe hajtogatva. Paci úrfi és Panna rongybaba pedig a bőröndömbe szíjazva. Anya léptei visszhangoznak a szobámban, majd lassan leül mellém az ágyra. Bal combom felületét kezdi simogatni, nekem pedig ismét elerednek a könnyeim.
- Sajnálom Meiling, de ez volt az egyetlen megoldás ahhoz, hogy meggyógyulj. – motyogja lágy hangjával, mi habár melengeti lelkemet, a szívem darabokban hever.
- Nem akarok Kanadába költözni. Nincs ott senkim. – zokogom el magamat, mire Anya gyönyörű szemeiben megcsillannak az első könnyek. Hogy ne lássam, jobb karjával átölel, s mellkasára húzza fejemet; érzem zabolátlan szívverését.
- Míg élek, ez a szív csak érted fog dobogni. Legalább ez az egy, mely életet adott neked. Hidd el, Luhan is meg fog neked bocsájtani. El kell feledned ezeket az ostoba betegségeket. El kell feledned apádat. El kell feledned az összes régi bántást. El kell feledned azt a lányt, aki részese volt az okoknak. Figyelj most kicsit magadra, kérlek… Beleroskadok, hogy így látlak. – csuklik el végén hangja, mitől hangos sírásba kezdek. Már nem gátol semmi, hangos, kislányos bömbölésben lelem vigaszomat. Visszamegyek Kanadába – oda, ahol Wufan kezdte sikereit.
A repülőtérre vezető út alatt
gondolataimból kizökkent az ablak szapora kopogása. Hirtelen a fekete
gomolyfelhőkből aláhull a kemény eső, szinte nem látni a kinti világot, a
fények pedig összemosódnak az esőcseppek versenyzésében. Hideg van. Az ablak
párás, én pedig halántékomat nekitámasztom – lehűt, még hidegebbre. Meg se érzem
szinte; a motor búg, az eső kitölti a háttérzajt, az utastér pedig csöndes. Ez
az én döntésem. Minden szó nélkül hátrahagyok mindent, s a saját életemet
kezdem élni – Luhan nélkül. A családom nélkül. Egy új Meilingként.
Épp időben érkezek a becsekkoláshoz; a pekingi repülőtér, mint szokásához híven, tele van emberekkel. Tele van búcsúzkodó párokkal, családokkal, monoton, számomra nem fontos emberekkel. Még is… Akárhány hozzá hasonló fiút meglátok, mindig dobban egyet a szívem. Miért? Miért ilyen kegyetlen a remény? Miért kell ennyire bolondot csinálni az emberből ahhoz, hogy valamennyi vigaszt nyerjen? Minden olyan gyorsan történik, szinte kapkodom fejemet az események tömkelegén – próbálok lépést tartani, de sokszor megbotlok. Muszáj felállni.
- Itt az idő. – ismét kizökkentenek gondolataimból. Megfordulok, s édesanyám és Wufan tekintetével találkozom. Anya rögtön elérzékenyül, és zokogva borul nyakamba; ilyen erős, éltető ölelést soha nem kaptam tőle. Így ölel át minket Wufan is, kettőnket tökéletesen körbeér hosszú karjaival. Úgy érzem, szeretnek. Ez hiányzott az életemből. Ez a melegség, a könnyek, a közös örömködés, szomorúság. Apa nincs itt, rá nincsen szükségem.
- Egyél sokat, ne hagyj ki semmi étkezést, és kérlek vigyázz magadra! – alig értem, hogy mit mond anya. Ahogy távolodok a kordonok mögött, arcát szinte szétmossa a könnyáradat, miközben bátyám erős tekintettel néz engem, és anya vállát karolja. Mindketten tudjuk, hogy mire gondolunk. Kirúgatja Liah-t, Luhant pedig helyre teszi és mindent megmagyaráz neki. A lassú libasorban végül leérünk a földszintre, hol át kell rohanni az eső alatt álló repülőgéphez, onnan pedig felszállni a gépre. Az eresz alatt azonban még is elfog egy különleges érzés; izgalom, még is honvágy. E kettő keveréke pedig hirtelen arra késztet, hogy sprintelni kezdjek az eső áradatában. Mindenkit leelőzve rohanok, esernyő nincsen nálam, így bőrig ázva érek a fedett lépcsőhöz; mélyen meghajolva a biztonsági őrnek rohanok fel, így elfoglalva a hetes számú ülőhelyet. A repülőn szerencsére meleg van, így kényelembe helyezve magamat melegszem a melegített ülésen. Lassan feltöltődik a gép, szinte az összes ülőhely foglalt. Azonban az ajtó még nyitva áll, sehol egy stewardess. De még a kapitány sincs a gépen; citromsárga pulóverem cipzárját kissé lehúzom, a jobb oldalt mellettem ülő fiatal lány pedig rokonszenvesen mutatkozik be nekem. Kedves, így én is az vagyok vele – így beszélgetünk, miközben egy fiatal nő áll az utastér elé.
- Elnézést a kellemetlenségért, de egy férfi feltartja az utazást. Azonnal intézkedünk. – meghajol, mire mindenki egymásra pislog. A bal oldalt ülő rész meglepődve konstatál valamit, miközben az ablakból leskelődik. Néma csend. Az eső szakadása alatt még is kiszűrődik egy éles üvöltés.
- Meiling! Gyere vissza! – rögtön elkerekednek szemeim nevem hallatán, s hogy Luhan üvöltözik. Azonnal kirángatom az övet magam körül, és kettesével szelve a lépcsőket érek le a szakadó esőre. Két biztonsági őr próbálja elrángatni őt a repülő elől, de ő nem hagyja magát; tépi magát a két benga karmaiból, nevemet üvöltözi, néha beleüt az őrökbe. Elcsuklik hangja, szinte már sírásba torkollik az akció, mire én rohanni kezdek és rögtön nyakába vetve magamat engedik el hirtelen a biztonsági őrök. Hátrahőkölve próbál engem megtartani, majd mikor végre sikerül egyensúlyban maradnia, derekam köré fonja karjait és szoros, meleg ölelésben tartva engem a levegőben nem ereszt el. Érzem mellkasomon szívének szapora zakatolását, hogy az ő ölelése még a jéghideg időjárásban is képes felmelegíteni. Bele fogok halni ebbe a távollétbe. Mikor kissé hátrahajolok, ő leereszt a földre és két keze közé fogva arcomat tűri el hüvelykujjával a vizes hajtincseket.
- Itt akarsz hagyni? … - kérdezi halkan, hosszú szempilláin megülnek a vízcseppek – és néhány könnycsepp is. Szívembe mar ez a nézés, ismét azt érzem, mikor az első együttlétünk után éreztette velem azt a görcsös ragaszkodást. Ajkam megremeg, majd ráharapok és kéz kezét megfogva bújok tenyerébe.
- Luhan… Muszáj ezt megtennem. – motyogom, de ő szinte nem hallja a hangos eső miatt. Senki se zavar minket.
- De… De meg tudjuk oldani! Meiling, könyörgöm! Nem fontos a hivatásom! – hebeg, próbál itt tartani. Én pedig mérges leszek, pedig tudom, hogy nem kéne. Nem tudom kontrollálni az érzéseimet, a pánikbetegség lappangása ezt hozza ki belőlem.
- Könyörgöm Luhan, fogd már fel! Ezt mind érted teszem, mert szeretlek! Az a kígyó tönkretenne engem is, téged is! Kérlek, legalább most az egyszer… adj nekem igazat. – csontig fagyott bőrömön végigcsordulnak az első forró könnycseppek, mik érintkeznek az ő kezével is. Elszörnyedt tekintettel néz le rám. Végre felfogja, hogy ezt mind érte teszem. Ismét egyedül marad, nekem pedig nő a bűntudatom. Lecseréltem a számomat, hogy ne keressen. Egy ideig hotelban laktam, hogy ne jöjjön utánam. Mégse adta fel, még is kiharcolta, hogy láthasson. Hát tényleg ekkora féreg lennék?
- Visszajössz hozzám? – töri meg a csendet, mire én nem tudok nemmel felelni. Barna szemei a szomorúságban ülepednek, látszik rajta, hogy ismét az az elhagyatott kiskutya lesz. Nem bírom ezt figyelmen kívül hagyni; karjaim nyaka köré csúsznak, lábujjhegyre állok és egy meleg búcsúcsókot nyomva ajkaira lelek viszonzásra. Nem kaptam tőle még ilyen erős, érzelmes csókot – percekig eltarthat, de mégse.
- Amint meggyógyulok, igen. – suttogom fülébe, mikor utolsó ölelésemet adom neki. Olyan érzéssel, szerelemmel ölel át, mit még nem tapasztaltam. Ekkor ragad el a biztonsági őr; mennem kell. Kettőnk elszakadt karja szinte a levegőben áll, mikor tudom, hogy nincs visszaút. És nem is lesz.
我爱你, 鹿晗。- 美菱。
Épp időben érkezek a becsekkoláshoz; a pekingi repülőtér, mint szokásához híven, tele van emberekkel. Tele van búcsúzkodó párokkal, családokkal, monoton, számomra nem fontos emberekkel. Még is… Akárhány hozzá hasonló fiút meglátok, mindig dobban egyet a szívem. Miért? Miért ilyen kegyetlen a remény? Miért kell ennyire bolondot csinálni az emberből ahhoz, hogy valamennyi vigaszt nyerjen? Minden olyan gyorsan történik, szinte kapkodom fejemet az események tömkelegén – próbálok lépést tartani, de sokszor megbotlok. Muszáj felállni.
- Itt az idő. – ismét kizökkentenek gondolataimból. Megfordulok, s édesanyám és Wufan tekintetével találkozom. Anya rögtön elérzékenyül, és zokogva borul nyakamba; ilyen erős, éltető ölelést soha nem kaptam tőle. Így ölel át minket Wufan is, kettőnket tökéletesen körbeér hosszú karjaival. Úgy érzem, szeretnek. Ez hiányzott az életemből. Ez a melegség, a könnyek, a közös örömködés, szomorúság. Apa nincs itt, rá nincsen szükségem.
- Egyél sokat, ne hagyj ki semmi étkezést, és kérlek vigyázz magadra! – alig értem, hogy mit mond anya. Ahogy távolodok a kordonok mögött, arcát szinte szétmossa a könnyáradat, miközben bátyám erős tekintettel néz engem, és anya vállát karolja. Mindketten tudjuk, hogy mire gondolunk. Kirúgatja Liah-t, Luhant pedig helyre teszi és mindent megmagyaráz neki. A lassú libasorban végül leérünk a földszintre, hol át kell rohanni az eső alatt álló repülőgéphez, onnan pedig felszállni a gépre. Az eresz alatt azonban még is elfog egy különleges érzés; izgalom, még is honvágy. E kettő keveréke pedig hirtelen arra késztet, hogy sprintelni kezdjek az eső áradatában. Mindenkit leelőzve rohanok, esernyő nincsen nálam, így bőrig ázva érek a fedett lépcsőhöz; mélyen meghajolva a biztonsági őrnek rohanok fel, így elfoglalva a hetes számú ülőhelyet. A repülőn szerencsére meleg van, így kényelembe helyezve magamat melegszem a melegített ülésen. Lassan feltöltődik a gép, szinte az összes ülőhely foglalt. Azonban az ajtó még nyitva áll, sehol egy stewardess. De még a kapitány sincs a gépen; citromsárga pulóverem cipzárját kissé lehúzom, a jobb oldalt mellettem ülő fiatal lány pedig rokonszenvesen mutatkozik be nekem. Kedves, így én is az vagyok vele – így beszélgetünk, miközben egy fiatal nő áll az utastér elé.
- Elnézést a kellemetlenségért, de egy férfi feltartja az utazást. Azonnal intézkedünk. – meghajol, mire mindenki egymásra pislog. A bal oldalt ülő rész meglepődve konstatál valamit, miközben az ablakból leskelődik. Néma csend. Az eső szakadása alatt még is kiszűrődik egy éles üvöltés.
- Meiling! Gyere vissza! – rögtön elkerekednek szemeim nevem hallatán, s hogy Luhan üvöltözik. Azonnal kirángatom az övet magam körül, és kettesével szelve a lépcsőket érek le a szakadó esőre. Két biztonsági őr próbálja elrángatni őt a repülő elől, de ő nem hagyja magát; tépi magát a két benga karmaiból, nevemet üvöltözi, néha beleüt az őrökbe. Elcsuklik hangja, szinte már sírásba torkollik az akció, mire én rohanni kezdek és rögtön nyakába vetve magamat engedik el hirtelen a biztonsági őrök. Hátrahőkölve próbál engem megtartani, majd mikor végre sikerül egyensúlyban maradnia, derekam köré fonja karjait és szoros, meleg ölelésben tartva engem a levegőben nem ereszt el. Érzem mellkasomon szívének szapora zakatolását, hogy az ő ölelése még a jéghideg időjárásban is képes felmelegíteni. Bele fogok halni ebbe a távollétbe. Mikor kissé hátrahajolok, ő leereszt a földre és két keze közé fogva arcomat tűri el hüvelykujjával a vizes hajtincseket.
- Itt akarsz hagyni? … - kérdezi halkan, hosszú szempilláin megülnek a vízcseppek – és néhány könnycsepp is. Szívembe mar ez a nézés, ismét azt érzem, mikor az első együttlétünk után éreztette velem azt a görcsös ragaszkodást. Ajkam megremeg, majd ráharapok és kéz kezét megfogva bújok tenyerébe.
- Luhan… Muszáj ezt megtennem. – motyogom, de ő szinte nem hallja a hangos eső miatt. Senki se zavar minket.
- De… De meg tudjuk oldani! Meiling, könyörgöm! Nem fontos a hivatásom! – hebeg, próbál itt tartani. Én pedig mérges leszek, pedig tudom, hogy nem kéne. Nem tudom kontrollálni az érzéseimet, a pánikbetegség lappangása ezt hozza ki belőlem.
- Könyörgöm Luhan, fogd már fel! Ezt mind érted teszem, mert szeretlek! Az a kígyó tönkretenne engem is, téged is! Kérlek, legalább most az egyszer… adj nekem igazat. – csontig fagyott bőrömön végigcsordulnak az első forró könnycseppek, mik érintkeznek az ő kezével is. Elszörnyedt tekintettel néz le rám. Végre felfogja, hogy ezt mind érte teszem. Ismét egyedül marad, nekem pedig nő a bűntudatom. Lecseréltem a számomat, hogy ne keressen. Egy ideig hotelban laktam, hogy ne jöjjön utánam. Mégse adta fel, még is kiharcolta, hogy láthasson. Hát tényleg ekkora féreg lennék?
- Visszajössz hozzám? – töri meg a csendet, mire én nem tudok nemmel felelni. Barna szemei a szomorúságban ülepednek, látszik rajta, hogy ismét az az elhagyatott kiskutya lesz. Nem bírom ezt figyelmen kívül hagyni; karjaim nyaka köré csúsznak, lábujjhegyre állok és egy meleg búcsúcsókot nyomva ajkaira lelek viszonzásra. Nem kaptam tőle még ilyen erős, érzelmes csókot – percekig eltarthat, de mégse.
- Amint meggyógyulok, igen. – suttogom fülébe, mikor utolsó ölelésemet adom neki. Olyan érzéssel, szerelemmel ölel át, mit még nem tapasztaltam. Ekkor ragad el a biztonsági őr; mennem kell. Kettőnk elszakadt karja szinte a levegőben áll, mikor tudom, hogy nincs visszaút. És nem is lesz.
我爱你, 鹿晗。- 美菱。
- VÉGE –
- A
főszereplő és az író személyisége, gondolkodása, cselekedetei,
érzései, a főszereplő fiú iránt érzett plátói szerelme,
pszichés betegségei és a múltban történt eseményei
teljesen megegyeznek. Minden fejezet egy könnycsepp.
Ez az öngyógyítás része.
Köszönöm, hogy megismertetek.
2014.11.25
érzései, a főszereplő fiú iránt érzett plátói szerelme,
pszichés betegségei és a múltban történt eseményei
teljesen megegyeznek. Minden fejezet egy könnycsepp.
Ez az öngyógyítás része.
Köszönöm, hogy megismertetek.
2014.11.25
Szia!
VálaszTörlésMost így a végéhez a történetnek írok pár sort.
Mondanám azt, hogy csendes olvasód vagyok, de úgy érzem, hogy nem illene igazán rám. Lehet, hogy kicsit furcsa, de én úgymond féltem ettől a ficitől. Én nem az utolsó résznél bőgtem szét a fejem, hanem az összesnél. Talán akkor kezdtem el olvasni amikor a 4. fejezetnél tartottál. Na, én azután megfogadtam, hogy soha többet nem fogom elolvasni/továbbolvasni. Olyan sírógörcsöt kaptam, hogy harminc perc után már azt gondoltam, hogy leburítom magam hidegvízzel XD. És talán a legfurcsább, hogy a történet miatt nem sírtam olyan sokat. De egyszerűen elindított bennem egy olyan érzelmi lavinát, amiből nem tudtam kikecmeregni. Elkezdtem automatikusan a saját rejtett érzéseimen rágódni, és részben ezért féltem továbbolvasni a ficit. De valamilyen különös oknál fogva nem tudtam megállni, hogy ne olvassam el.
És kis idő után rá kellett döbbennem, hogy ebben nem a sztori fogja meg az embert hanem a mély érzelmek. Nagyon jól leírtál minden fájdalmat és örömöt. Teljesen át lehetett érezni az egészet. Igazából mostanáig nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek (na jó..! Ez hülye kérdés volt, mert most is a paplan alatt, telóval a kezemben itatom az egereket, és a fejem majd' széthasad).
És most jön az a kérdés, hogy mégis hogyan fejezzem ki magam? XD nem találok szavakat. Csak azt tudnám sorolni, hogy mi nem volt ez a fici, de úgy igazából nem találok megfelelő szót...
Na, mindegy nem lényeg.
De az biztos, hogy ez az egész egy renek történet volt, és remélem, hogy segített egy kicsit rajtad a megírása! ;) (és őszintén szólva én kicsit irigy vagyok, mert te így ki tudod írni az érzelmeidet. Nekem soha nem sikerült, de hogyha ez komoly lelki fájdalmakkal jár, akkor lehet, hogy nem is akarom, hogy sikerüljön)
Nagyon köszönöm, hogy megírtad a történetet, és, hogy ilyen hatással voltál rám (te vagy az első aki ilyen érzelmeket hozott fel bennem)! ^^
Sok sikert a továbbiakban! :)
Uhm... okay, megpróbálok valami vélemény-szerűt összekaparni, de most elég nehéz bármilyen gondolatot kicsikarni. Először is a fogalmazás elképesztő. Sokszor nem mindennapi szavakat használtál, de a történet gördülékenyen ment, és még nagyobbat ütött, hogy egyben olvastam az egészet. Tele volt érzelmekkel és ezt szó szerint értem, egyszer se éreztem tipikus-történetbe-suvasztott-mű-érzelmet, ami sokszor előfordul, de itt elhittem minden egyes szót. Olyan valóságos volt az egész, de még úgy is elbőgtem magam, hogy nem éltem bele magam. Most először nem magamat képzeltem a történetbe, hanem mintha te mesélted volna nekem, és még így is meghatódtam nem egy alkalommal. Viszont néhány mélyponton meg is ijesztett, mert annyira átható volt minden, hogy az olvasástól totál depressziósnak éreztem magam. Hát le a kalappal, komolyan.
VálaszTörlésAmi a végét illeti Luhan felbukkanásánál azt hittem happy end lesz, de illett hozzá ez a befejezés is, tetszik, hogy a fantáziámra bíztad a továbbiakat. Na meg persze a tanulság/üzenet, ami a korkülönbségek feletti ítélkezésről szól. Elképesztő, a sírás már nem tart, de még mindig nem térek magamhoz, ezért mást már nem igazán tudok mondani.
Remélem, hogy egyszer majd olyat is írsz, ami színtiszta boldogságból jön :)