第10节

- 10. fejezet –

    Eléggé hideg van; éppen fel-alá járkálok a szobában, nem igazán találom a Luhan által szétdobált ruháimat.
Sötét van, még csak hajnal. Az ablakból halványan beszűrődő kopár, sötétes fény ad nekem valamennyi útmutatót a szétdobált ruháim között. Megtalálom a bugyimat, az inget, és a fürdőszobában a melltartómat – ennyi nekem bőven elég. Visszamegyek a sötét szobába halk léptekkel, hiszen akárhányszor megpillantom a mélyen alvó Luhant, dobban egyet a szívem. Az ágy előtt hátat fordítok az ágynak, és a teljes alakos tükör felé fordulva bújtatom egyik lábamat és másik lábamat a bugyiba, így felhúzva magamra. Majd a melltartómat babrálom magam körül; becsatolom, megfordítom és egyenként a pántba dugom a jobb, majd bal karomat.
- Miért rejtegeted előlem a melleidet? Olyan szépek… - valamiért megijedek Luhan hangjától. A tükörből az ágy felé pillantok, így kiveszem, hogy szemét dörzsölve tolja fel magát. Hangja nyomott és fáradt, még is kisfiúsan hangzik nekem. Apró pír jelenik meg arcomon, amit habár nem lát a sötétben, engem éget kívül-belül.
- Fázom. – jelentem ki egyszerűen, még is suttogva, mintha hallanának minket, mintha a négy falnak is füle lenne. Ő kicsit előre dől, így rálátást nyerek kipihent, sima arcára. Elmosolyodok kicsit, majd az ingért nyúlva az ablak felé fordulok, és kicsit elhúzom a függönyt. Miközben bebújtatom karjaimat az ujjába, és lassan gombolni kezdem magamon, kicsit elgondolkozom. Ismét leesett egy réteg hó, könnyedén belepte a tegnap esti keréknyomokat, lábnyomokat. Ilyen könnyen tűnhet el a szerelem is?
Gondolataimba révedve már az utolsó gombot akasztom a lyukába, majd az ágy felé fordulok és visszamászok a Barátom mellé. Még meleg valamelyest a helyem, így nyakig betakarózva fordulok felé; ő az éjjeliszekrényhez nyúl, és ajkai közé tapasztva egy szál cigarettát sokadik próbálkozásra meggyújtja a cigit. Egy vonallá préselve ajkaimat tudatosul bennem, hogy még mindig cigizik, és hogy mellettem. Nincs erőm hajnalban vitatkozni, csak nézem őt, ahogy lehunyt szemekkel szív egy slukkot, és lassan árad ki ajkai közül a mérgező füst. Közben félmeztelenül görnyed, bal kezében a hamutálca. Jéghideg ujjaimmal a feltűnően kidudorodó csigolyáihoz nyúlok, majd mutatóujjamat lassan végighúzom gerince vonalán. Összerezdül, érzem, hogy kirázza a hideg. Nem tetszik, hogy ennyire sovány, hogy ennyire „alultápláltnak” kell lenni ahhoz, hogy megfeleljen az ideáloknak. Sajnálom őt, sajnálom, hogy így kellett végződnie. De talán jobb így.
Miután elnyomja a még füstölgő cigi csikket, a telefonjáért nyúl és megnézi a készüléket; három nem fogadott hívás Wufantól – azt hiszi, nem látom. Rögtön kikapcsolja telefonját, majd mellém dől, és felém fordul. Kócos, fekete buksijával odabújik hozzám, nyakamba erőszakolja fejét, nekem pedig szinte át kell őt ölelnem, hogy kényelmesen feküdjünk. Így is van; két karommal szorosan ölelem magamhoz fejét, ő pedig nyugodtan szuszog nyakamba. Percekig fekszünk így.
- El akartál menni? – kérdezi halkan, kissé rekedtes suttogással. Összevont szemöldökkel pillantok le rá, miközben szüntelenül morzsolgatom hajtincseit ujjaim között.
- Hova mentem volna? – kérdezek vissza, de nem kapok rá választ. Nem értem ezt a hirtelen kérdését. Zavar.
- Hát, ilyen korán öltözni kezdtél. - motyogja kicsit. Nem moccan, csak öleli derekamat a meleg takarón keresztül, néha érzem lábait az enyém köré fonódni.
- Luhan, mondtam, hogy csak azért öltöztem fel, mert fázom meztelenül az ágyban. – hangomból hallatszódik a félénkség. Tegnap este lefeküdtünk Luhannal – nem tudom, hogy mi történt velem. Mindig is annak a híve voltam, hogy egy bizonyos kor után veszítem el a szüzességemet. De most már belátom; nem a kor határozza meg, hogy mikor mit csinálhatsz. Hanem a mentális küszöb.
- Azt hittem, hogy itt hagysz engem… - bukik ki ajkán ez a mondat, ezzel az elhagyatott kiskutya hangszínnel. Hirtelen a szívem akar megszakadni, ahogy így hallom őt. Sötét van, kettesben vagyunk, és úgy érzem, jobban kötődni kezd hozzám azzal, hogy lefeküdtünk. Azzal, hogy egy óra erejéig ő uralkodott felettem, és szinte a tulajdona voltam. Valamiért könny áztatja szemeimet, ahogy így hallom őt. Megtörve. Ennyire kifáradtan, kicsinálva. Ezek a szórakoztatóiparok épségben kapják az embert, és leszívva, lelki roncsként dobják el. Sajnálom Luhant, a szívem szakad meg érte. Hiányolja a barátait, az EXO-t, a régi életét, az erőszakmentes időszakot. Fájdalmas így látni őt, de akinek most a legjobban fáj, az ő. Ha tehetném, levenném róla a terhet, ha tehetném, minden elfeledtetnék vele csak azért, hogy jobban legyen. Észre sem vette, mennyire hiányzott neki ez az érzés; az, hogy tartozik valahová, hogy van helye, hogy olyan emberrel van, aki nagyon jól, aki teljesen ismeri, és mégis úgy érzi, érdemes vele nevetni. Sokszor mondja, hogy hálás az Égnek, hogy velem van. Nem tudom miért. Nem kérdezek tőle semmit, csak érzem, hogy karjaim között megremeg. Kezdem én is érezni, hogy csordultig van a pohár, míg nem felpillant sötét haja mögül; szemei kiismerhetetlenek, kissé nedvesek. Tudom, hogy könnyezett, hogy sírt; csak férfi akar lenni előttem. Összevont szemöldökkel pillantok le rá, de csak egy árva csókot biggyeszt ajkaimra. Aztán lefogta a karomat, és szájon csókolt. Olyan meglepetésszerűen ölelt át és olyan erővel, hogy az első pillanatban csak valami furcsa bénulást éreztem. Az egyik karomat kiszabadítottam, és ösztönös mozdulattal a mellének feszítettem. Aztán hamarosan felismerem, hogy védekezésem nagyon önigazoló védekezés, mert a lelkem mélyén kívánom a csókját és az ölelését. Hamar abba is hagytam a védekezést. Megcsókol és én elzsibbadok. Meg tudom mozdítani a kezem, a fejem is mozog, a lábam is, de az egész testem, az el van zsibbadva. Ilyen hatása van Luhannak, ő pedig élvezi, tudja, hogy az ilyesfajta érintése miatt teljesen kontrollálhatatlan lesz a testem, és hogy nem tudok parancsolni az érzéseimnek. Így kerekedik fölém, a takarómat szinte lerántja rólam; megcsap a hideg, libabőrös leszek tőle, de ő nem habozik. Minden egyes cselekedetével egyre forróbb lesz testem, egyre jobban érzem, hogy liftezik a gyomrom. A hosszas csók alatt lejjebb vándorol, s ingen keresztül is végigcsókolja felsőtestemet, míg nem szeméremdombomra is hint egy eltévedt érintést. Összerándulok, ahogy ismét pulzálni kezdek, ő pedig kissé morgolódva akasztja két mutatóujját a fehér neműmbe.
- Teljesen felesleges volt felöltöznöd… - motyogja, én pedig szinte kábultan pillantok rá, és hagyom magamat, hogy lehúzza rólam a textildarabot, és immáron megfontolva dobja a sarokba.
- Most nem leszek olyan gyengéd, mint tegnap. – jelenti ki nemes egyszerűséggel, bennem pedig szinte megfagy a vér. Már a tegnapi első együttlétem fájt és sajgott tőle minden porcikám, így az első gondolatom az volt, hogy nem hagyom magamat; de amint megéreztem a hihetetlen gyorsaságát, halk nyögést csikart ki belőlem. Lábaimat hirtelen szétfeszíti, és lábaim alatt csípőmet az ágyba szorítva nyal hirtelen ajkaim közé. A fejem alatt lévő párnába markolva szinte tépni akarom az anyagot, de nem jön össze; érzem, hogy mozog bennem nyelve, hogy a gyors nyelvcsapások hirtelen átváltanak lassú, feltérképező mozdulatokká. Tátott szájjal nézem a plafont, tüdőmbe ragad a levegő és megbolondult szívem kalapálása majd’ szétdurrantja dobhártyámat. Csípőm reflexszerűen emelkedne, de ő leszorítja; a tehetetlenség eluralkodik felettem, ahogy rajta is a birtoklási vágy. Izgató a tudat, még is kissé tehetetlenné tesz. Hirtelen átsuhan rajtam az orgazmus első foszlányai, ő pedig egyből veszi a lapot, és egy hangos cuppanással elválik tőlem lent. Lüktet alfelem, lábujjaimmal gyűröm a lepedőt, ő pedig fénylő ajkakkal pillant le rám.
- Még mindig kissé vér ízed van. – mosolyodik el, ez a mosoly pedig kiismerhetetlen. Bágyadtan nézem őt, ő pedig megnyalja alsó ajkát és fölém hajolva szám közé dugja nyelvét, így feltérképez engem. Annyira mohó, annyira telhetetlen – még is édessé teszi ez az egész. Bal térdhajlatom alá nyúlva felnyomja lábamat, majd alsónadrágját letolva kissé felnyomja magát. Erősen merevedő tagján mozgatni kezdi bal kezét, majd ismét, tövig belém nyomja. Ahogy egyre mélyebbre hatol, szája tátva marad, szeme csukva és egyre erősebb, vékony nyögést ereszt ki torkán. Én nem szólok, nem nyögök; ugyanúgy fáj kívül-belül, mint tegnap. A tegnapi szex utáni hegek érzem, hogy felszakadnak, még is valamiért jó érzés kerít hatalmába.

Rám nehezedik súlya, én pedig átölelve őt engedem el magamat, hátát karmolászva hagyom, hogy fokozza a tempót. Szapora, kielégülni vágyó mozgása közepette a szobát bőrünk csattogása, egyforma zihálásunk tölti ki, néhol becsúszik egy-két vékony nyögésem. Belém fojtja a hangokat egy kósza, lágy csókkal, míg nem hirtelen kihúzza magát belőlem, és forró, lüktető tagját hasfalamra nem nyomja. Bal kezével megtámasztja magát mellettem, majd mozgatni kezdi magán kezét, míg nem lassan fehér, krémes folyadék ömlik alhasamra. Eldörzsöli rajtam, majd homlokon csókolva engem nyúl egy zsebkendőért és letörli rólam. Én még mindig szaporán lélegzem, még mindig erősen szúr az alfelem, mozdulni nem merek. Kielégületlenül hagy, fáj a szüzességem elvesztése, és a szerinte „durva” bánásmód. De az még inkább fáj, hogy így vezeti le rajtam a régmúlt okozta sérelmeket, fájdalmakat – az egyedüllétet.

            Így telt el ez a három nap; egymással törődtünk, a három nap alatt legalább hatszor lefeküdtünk. A végén már kezdtem szokni azt, hogy bennem jár, hogy birtokolni akar engem. Nem önszántából teszi, egyszerűen csak így tudja levezetni mindazt a feszültséget és magányt, melyet az elmúlt két évben tapasztalt. Szeretem őt, már a szex miatt is még jobban kötődni kezdtem hozzá. Engem keresnek, Luhant pedig nem tudják elérni se telefonon, se otthon – tudtuk meg a Xiu által kapott e-mail által. De hirtelen nem várt kopogás töri meg a délutáni sziesztát. Luhan megy az ajtóhoz, és a kukucskáló által megdöbbenve véli felfedezni, hogy konkrétan egy falap választja el őt Wufantól.
- Csak tegyünk úgy, mintha nem lennénk itt. – suttogja halkan, elsétálva az ajtótól. Nem törődik vele, de nekem még is rossz megérzésem van.
- Mi van, ha ránk töri az ajtót? – kérdezem vissza, de ő csak legyintve húz el. Hirtelen Wufan ököllel kezdi verni a bejárati ajtót.
- Luhan! Meiling! A picsába már, nyissátok ki ezt a kurva ajtót, vagy berúgom! – üvölti el magát, majd ismét verni kezdi az ajtót, mi szinte beleremeg. Valóban rugdosni kezdi, mire Luhan feldühödve nyitja ki és csapja ki az ajtót. Nem kap választ se kérdést, Wufan elkapja őt a nyakánál fogva és jobbra a falnak vágja őt; elszörnyedt tekintettel nézik egymást, a köztük lévő távolság szinte centiméterekre van. Luhan még se bántja őt, csak tűri.
- Hogy a kurva anyádba képzelted, hogy megszökteted a húgomat?! – köpködik az arcába, mire én rögtön elkapom azt a karját, mivel szorongatja őt.
- Én jöttem el, Wufan! Neki ehhez semmi köze! – üvöltöm el magamat, de ő csak félrelök engem. Ezt Luhan nem hagyja, elkapva a bátyám kabátjának nyakát rángatja meg, így fellökve őt.
 - Semmi okod nincs őt bántani! Ő Xiuhoz ment, miután anyád ellene fordult, és te megverted! Ott találkoztunk teljesen véletlenül, majd Xiu felajánlotta nekünk a házat! – magyarázza el pár tőmondatban a dolgokat Luhan, Wufan még se tud uralkodni magán. Mielőtt ütött volna, hirtelen Luha elé állok. Mereven nézünk egymás szemébe, farkasszemet tartva. Megadja magát. Maga mellé hullik keze, és hátralép párat.
- Miért jöttél? – kérdezem ridegen. Látom rajta, hogy nagyon nem akarja magát türtőztetni. Egy vonallá préselődik szája, majd lekapva magáról a kabátot felakasztja és a konyhába indulva kényelembe helyezi magát. Mi is így teszünk, leülünk vele szembe.
- Tegnapelőtt reggel bementünk hozzád, de nem találtunk sehol. Luhant se érte el a cég, otthon se találtuk, szóval Xiunál kérdezősködtem. Nem akart válaszolni, azt hazudta, hogy nem tudja. De megtaláltam nála a sáladat, az irodájában. – pillant rám, mire felhasít benne a felismerés, hogy valóban ott hagytam.
- Szóval, azért jöttem, mert nem illik elszökni… és habár még zavar a tudat, sajnálom, hogy bántottalak. Xiunak sikerült elsimítania az ügyet, azt hazudta a sajtótájékoztatón, hogy az nem Luhan. Húzott szeműek vagyunk, mindenki egyforma. A kép is pixeles. – magyarázza meg a dolgot, még se borulok előtte hasra.
- Akkor még is mit akarsz? – kérdezi Luhan. Wufan rápillant, láthatólag feszült lesz, ha ő megszólal.
- Habár anya tudott a kettőtök kapcsolatáról, ő se akart ellened fordulni. Egyszerűen bánt, hogy a húgom képes volt nekem hazudni, a régi csapattársam pedig pláne. Kénytelen leszek elfogadni a kapcsolatotokat. – motyogja, de én akkor is ridegen kezelem.
- Nem érdekel a seggnyalás, Wufan. Ugyan olyan vagy, mint apa. Ő is vert. Te is megvertél. Innentől kezdve nincsen miről beszélnünk. Az, hogy nem mondtam el, hogy két éve szerelmes vagyok Luhanba, nem az én hibám. Nem fogok hazaköltözni, kollégiumban fogok lakni. Anyával meg csesszétek meg egymást. – mosolyodok el. Látom arcán a csalódottságot, de ezek után… Nem. Nem fogom hagyni, hogy még a saját családom is megvezessen.
- Azt sikerült kideríteni, hogy ki készítette a képet? – kérdezi Luhan, mire Wufan bólint egyet. Hirtelen fájdalmassá válik tekintete.
- Igen. Liah készítette. – motyogja, mire elkerekedik a szemem. Luhan meg se lepődik.
Mi folyik itt?